Mai bejegyzésünk elsősorban kérdésfeltevés, és csak másodsorban megmondás, s nem a középkori gondolkodás, hanem a hadi művészet mítoszait kívánja kikezdeni. Kérdés a végén.

Ha a Kr. u. 500-tól 1500-ig tartó időszak európai és szentföldi ütközeteire gondolunk, a lovagsereg idéződik az emlékezetünkbe. Elég csak ismét a páratlanul unalmas Robin Hoodra gondolni: az angol nemesség fényes paripái hátán könnyedén feltartóztatja a partraszálló francia ármádiát. De gondolhatunk a középkori világot idéző fantasy filmek, elsőként ezek közül a Gyűrűk Ura lovascsatáira is; lóhátról kaszabolni a gyalogosan küzdő orkokat természetesen erkölcsi üzenetet hordoz. Csakúgy mint a történeti és irodalmi forrásokban: páncélzatukon megcsillan a fény, szinte elvakítja a szembenálló könnyűfegyverzetű szedett-vedett szaracén hordákat. Harci kürtök búgnak, a lovagok Szűz Máriát és más szenteket éltetve rohamoznak, a túlerőben lévő, ám demoralizált hitetlenek hanyatt-homlok menekülnek. S ez a kép távolról sem áll messze az igazságtól, a kortárs történetírók leírásaiban lépten-nyomon találkozhatunk vele – igaz, hogy e historikusok szívesen éltek toposzokkal, s csataleírásaik nem feltétlenül megbízhatóak, hiszen csak kivételes esetekben hagyatkozhattak megbízható szemtanúk beszámolóira, s még ritkábban voltak jelen maguk az ütközetekben. Nem kell elítélni a történetírói tehetséggel megáldott bizánci császárleányt, Anna Komnénét (1083–1148 után) sem, akit levettek a lábáról a magas, szőke normann keresztesek, s aki szerint a francia páncélos vitézek rohama még Babilon falait is áttörte volna. De valóban a páncélosok alkották az igazán ütőképes középkori hadseregek zömét, s valóban lehetetlen volt védekezni a lovagok elsöprő támadása ellen?

Bár nyilvánvalónak tűnhet, nem árt leszögezni, hogy a csatatereket sosem uralta a nehézfegyverzetű lovasság – legalábbis egymagában nem. Ha az ellenfél talpasai meg tudták őrizni pozícióikat a roham után, alighanem az utóbbiak kerekedtek felül végül, s különösen csúfos vég várt a lovagokra, ha gyalogosok támogatása nélkül bocsátkoztak nyíltszíni csatába. A hadtörténetírás sokáig a poitiersi csatateret (732) tekintette a lovagság bölcsőjének, ahol Martell Károly megállította a terjeszkedő arab hódítást. Manapság azonban úgy tűnik, hogy éppen a muszlim lovasrohamok törtek meg a gyalogosan küzdő fegyelmezett frankok zárt harci alakzatán, nem utolsó sorban azért, mert lószerszámaik közül hiányzott a kengyel, amely a szabad mozgást biztosíthatta volna a lovasnak. Egy másik legendás ütközet, a hastingsi csata (1066), amit valamelyest jogosan nevezhetünk a lovagság nagy pillanatának. Hódító Vilmos győzelmét azonban egy kiváló taktikai érzékkel megtervezett roham, íjászok, gyalogosok, és az angolszász haderőt megbénító lovasság összehangolt támadása – s persze a számbéli fölény – biztosította.

A következő kétszáz évet (1100–1300) a páncélos lovagok fénykoraként tartják számon. Alaposabban áttekintve a korszak hadikrónikáját, kiderül, hogy valójában alig került sor nyíltszíni ütközetre, ahol a lovasság lesöpörhette volna az ellenfelet; ez a két évszázad ugyanis az ostromok virágkora mind Európában, mind a Szentföldön. A magas színvonalú várépítészet olyan előnyöket biztosított a védekező félnek, hogy kár volt nyílt csatát kockáztatnia. Ellenkező esetben ugyanis mindig tönkrevertek valakit.

A 14. századtól már nem is nagyon hallunk a nehézfegyverzetű lovagseregek győzelméről. 1302-ben kezdődik a páncélos lovagok gyászos krónikája, amikor a pikákkal és íjakkal felszerelkezett flamand polgárok több mint ezer győzhetetlen francia nemesurat mészároltak le Courtrai-nél – a francia lovagok levágott aranysarkantyúiról ma is megemlékeznek a flamandok. 1314. június 24. az angol lovagság fekete napja: Bannockburnnél harmincnégy lord és több száz lovas maradt a csatatéren a skótok elleni csatában. A következő évben Morgartennél az svájciak rendeztek vérfürdőt Habsburg Lipót osztrák herceg lovagjai között. Az angolok hamar leszálltak a lóról, a százéves háborúban (1337–1453) sorra legyőzték az évtizedekig tehetetlen francia seregeket. Az elterjedt vélekedéssel szemben a franciák képesek voltak tanulni a katasztrofális crécyi vereségből (1346), s Poitiersnél (1356), valamint Agincourt-nál is gyalogosan küzdöttek – ám hiába voltak túlerőben, a hadvezetés gyengesége, no és az angol íjászok hatékonysága miatt mind a két esetben súlyos kudarcot vallottak.

 A lovagok győzhetetlen híréről tehát nem hatékonyságuk gondoskodott. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a lovagság jelentőségét elsősorban nem hadi erényeikben, hanem az általuk megtestesített ideálban, a lovagi ethoszban keressük, amely az általunk ismert, tiszta formában talán csak a lovagregényekben, tehát az irodalomban létezett.

Végezetül a technikai kérdés, amin sok minden eldől: nekiugrik-e egy ló egy mozdulatlan frontvonalnak, különösen akkor, ha szúrós lándzsák állnak ki belőle? Ha igen, vajon milyen hosszú idő kell, hogy egy mén hozzászokjon, hogy a tömeg láttán ne hőköljön meg, s a lovas ne végezze a lándzsaerdőben? Lószakértők hozzászólásait várom.