Mai bejegyzésünk elsősorban kérdésfeltevés, és csak másodsorban megmondás, s nem a középkori gondolkodás, hanem a hadi művészet mítoszait kívánja kikezdeni. Kérdés a végén.
Ha a Kr. u. 500-tól 1500-ig tartó időszak európai és szentföldi ütközeteire gondolunk, a lovagsereg idéződik az emlékezetünkbe. Elég csak ismét a páratlanul unalmas Robin Hoodra gondolni: az angol nemesség fényes paripái hátán könnyedén feltartóztatja a partraszálló francia ármádiát. De gondolhatunk a középkori világot idéző fantasy filmek, elsőként ezek közül a Gyűrűk Ura lovascsatáira is; lóhátról kaszabolni a gyalogosan küzdő orkokat természetesen erkölcsi üzenetet hordoz. Csakúgy mint a történeti és irodalmi forrásokban: páncélzatukon megcsillan a fény, szinte elvakítja a szembenálló könnyűfegyverzetű szedett-vedett szaracén hordákat. Harci kürtök búgnak, a lovagok Szűz Máriát és más szenteket éltetve rohamoznak, a túlerőben lévő, ám demoralizált hitetlenek hanyatt-homlok menekülnek. S ez a kép távolról sem áll messze az igazságtól, a kortárs történetírók leírásaiban lépten-nyomon találkozhatunk vele – igaz, hogy e historikusok szívesen éltek toposzokkal, s csataleírásaik nem feltétlenül megbízhatóak, hiszen csak kivételes esetekben hagyatkozhattak megbízható szemtanúk beszámolóira, s még ritkábban voltak jelen maguk az ütközetekben. Nem kell elítélni a történetírói tehetséggel megáldott bizánci császárleányt, Anna Komnénét (1083–1148 után) sem, akit levettek a lábáról a magas, szőke normann keresztesek, s aki szerint a francia páncélos vitézek rohama még Babilon falait is áttörte volna. De valóban a páncélosok alkották az igazán ütőképes középkori hadseregek zömét, s valóban lehetetlen volt védekezni a lovagok elsöprő támadása ellen?
Bár nyilvánvalónak tűnhet, nem árt leszögezni, hogy a csatatereket sosem uralta a nehézfegyverzetű lovasság – legalábbis egymagában nem. Ha az ellenfél talpasai meg tudták őrizni pozícióikat a roham után, alighanem az utóbbiak kerekedtek felül végül, s különösen csúfos vég várt a lovagokra, ha gyalogosok támogatása nélkül bocsátkoztak nyíltszíni csatába. A hadtörténetírás sokáig a poitiersi csatateret (732) tekintette a lovagság bölcsőjének, ahol Martell Károly megállította a terjeszkedő arab hódítást. Manapság azonban úgy tűnik, hogy éppen a muszlim lovasrohamok törtek meg a gyalogosan küzdő fegyelmezett frankok zárt harci alakzatán, nem utolsó sorban azért, mert lószerszámaik közül hiányzott a kengyel, amely a szabad mozgást biztosíthatta volna a lovasnak. Egy másik legendás ütközet, a hastingsi csata (1066), amit valamelyest jogosan nevezhetünk a lovagság nagy pillanatának. Hódító Vilmos győzelmét azonban egy kiváló taktikai érzékkel megtervezett roham, íjászok, gyalogosok, és az angolszász haderőt megbénító lovasság összehangolt támadása – s persze a számbéli fölény – biztosította.
A következő kétszáz évet (1100–1300) a páncélos lovagok fénykoraként tartják számon. Alaposabban áttekintve a korszak hadikrónikáját, kiderül, hogy valójában alig került sor nyíltszíni ütközetre, ahol a lovasság lesöpörhette volna az ellenfelet; ez a két évszázad ugyanis az ostromok virágkora mind Európában, mind a Szentföldön. A magas színvonalú várépítészet olyan előnyöket biztosított a védekező félnek, hogy kár volt nyílt csatát kockáztatnia. Ellenkező esetben ugyanis mindig tönkrevertek valakit.
A 14. századtól már nem is nagyon hallunk a nehézfegyverzetű lovagseregek győzelméről. 1302-ben kezdődik a páncélos lovagok gyászos krónikája, amikor a pikákkal és íjakkal felszerelkezett flamand polgárok több mint ezer győzhetetlen francia nemesurat mészároltak le Courtrai-nél – a francia lovagok levágott aranysarkantyúiról ma is megemlékeznek a flamandok. 1314. június 24. az angol lovagság fekete napja: Bannockburnnél harmincnégy lord és több száz lovas maradt a csatatéren a skótok elleni csatában. A következő évben Morgartennél az svájciak rendeztek vérfürdőt Habsburg Lipót osztrák herceg lovagjai között. Az angolok hamar leszálltak a lóról, a százéves háborúban (1337–1453) sorra legyőzték az évtizedekig tehetetlen francia seregeket. Az elterjedt vélekedéssel szemben a franciák képesek voltak tanulni a katasztrofális crécyi vereségből (1346), s Poitiersnél (1356), valamint Agincourt-nál is gyalogosan küzdöttek – ám hiába voltak túlerőben, a hadvezetés gyengesége, no és az angol íjászok hatékonysága miatt mind a két esetben súlyos kudarcot vallottak.
A lovagok győzhetetlen híréről tehát nem hatékonyságuk gondoskodott. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a lovagság jelentőségét elsősorban nem hadi erényeikben, hanem az általuk megtestesített ideálban, a lovagi ethoszban keressük, amely az általunk ismert, tiszta formában talán csak a lovagregényekben, tehát az irodalomban létezett.
Végezetül a technikai kérdés, amin sok minden eldől: nekiugrik-e egy ló egy mozdulatlan frontvonalnak, különösen akkor, ha szúrós lándzsák állnak ki belőle? Ha igen, vajon milyen hosszú idő kell, hogy egy mén hozzászokjon, hogy a tömeg láttán ne hőköljön meg, s a lovas ne végezze a lándzsaerdőben? Lószakértők hozzászólásait várom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csillagkövet 2010.08.03. 16:59:17
A témában remek könyv: Rázsó Gyula: A lovagkor csatái
Szerinte a koraközépkorban nem akadt olyan gyalogság, amely hatékonyan tudott volna szembeszállni a lovagi seregekkel. Persze a százéves háború idejére már akadt, de az angol hosszúíjászok azért nem klasszikus gyalogoskategória, hiszen elsődleges fegyverük az íj volt.
Csillagkövet 2010.08.03. 17:05:10
Amúgy a lovagság térnyeréséről van egy egész jó film, a legújabb Artúr történet, a szarmata nehézlovassággal. Na persze ott a szarmaták kissé kevesen voltak, így inkább meseszerű volt a történet, de azért szerintem sok valóságalappal.
Molay · http://sotetkozepkor.blog.hu 2010.08.06. 22:39:36
Artúrról tervezek bejegyzést, egyelőre elég annyi, hogy nem is biztos, hogy létezett. Ha pedig mégis, a szarmata nehézlovasság továbbra is egészen vad gondolatnak tűnik.
G.d.Magister · http://laudator.blog.hu/ 2010.08.08. 16:02:44
Ja és az Artúrról szóló posztot is várom!!
Kesztyűs Kéz · http://thaz.blog.hu/ 2010.08.12. 03:05:18
Sokat gondolkodtam és bár nem vagyok lószakértő, de arra jutottam, hogy a lónak mint olyannak, nincs általában vett természete. Szerintem a csatamének habitusa olyan, hogy nem nézik, hová vezeti őket a rajtuk ülő (többnyire réges-régen az adott lóhoz szoktatott gazdájuk), hanem vakon engedelmeskednek.
Másrészről arra is gondoltam, hogy a ló talán nem képes minden lehetséges veszélyt felmérni. Mondjuk a rengeteg kiálló pikát. Miért is tudná? Van-e hasonló természeti képződmény. Na jó, ez már tényleg okoskodás.
bekacomb 2010.08.19. 14:31:11
2. De igenis nézik a "csatamének", hogy hová vezeti őket a rajtuk ülő lovas, de ezek a lovak arra voltak kiképezve, hogy ha előre kell menni, akkor előre kell menni, bármi van ott. Bíztak a lovasukban.
3. Vakon engedelmeskedés nincs. Főleg a lovaknál. Mert amelyiket lehetne addig ütni-verni, hogy vakon mindent megcsináljon, az annyira tutyi-mutyi karakterű ló, hogy nem alkalmas csatalónak -> ez pedig már a kiképzés kezdet-kezdetén kiderült a tréner számára.
4. A ló inkább túlbecsüli a veszélyt, mint alá. Tehát ilyen nincs, hogy "talán nem képes minden lehetséges veszélyt felmérni." Valamennyire fel tudja mérni, ha meg nem, akkor az alapból veszélyes, és elmenekül. De tudtommal ezek a csatalovak úgy voltak képezve, hogy már a gyakorlótéren "találkoztak" pikával, és meg lett nekik tanítva, hogy ne féljenek tőle. De a kiképzés további részeibe inkább nem mennék bele, ugyanis akkoriban a lovat úgy használták, hogy inkább az haljon meg, mint a lovas, mert a ló jobban pótolható. A különféle gyakorlatok, ami manapság spanyol lovasiskolákban látható, azok is úgy alakultak ki, hogy a lovat ezekkel a "mutatványokkal" forgatták a csatatéren, hogy a golyózápor őket érje, és ne a hátán ülő lovast.
Molay · http://sotetkozepkor.blog.hu 2010.08.19. 19:50:43
Egy dolog kerdeses szamomra: pikakkal talalkozhattak a kikepzes soran, node a landzsaerdore hogy keszulhettek fel. Itt igazabol a lo es lovasa kozotti osszhangban lehet a titok, de erre a szintre talan nem olyan egyszeru eljutni es csak meg dragabba tette a lovagi lotartast.
Locassen 2010.09.05. 11:30:01
nakara 2010.10.20. 18:41:44
Catocato 2012.11.21. 12:46:26
És hogy mennyire voltak hatékonyak a nehéz lovasok? Olvassunk utána a török és olasz szemtanúk feljegyzéseinek Mohácsról! Kiss híján a szultánig törtek előre lovagjaink a lándzsások között. Harminc - negyven méterről beszél még(!) a török is! Kelepce? Marhaság! Odáig már egy kelevézt is el lehet hajítani, jó eredménnyel! Tehát nem rajuk múlott a győzelem, annál inkább az idegen gyalogosokon, akik megálltak fosztogatni...
A magyar hadtörténet tele van nehéz lovassággal megvívott csatákkal. Szent László, Róbert Károly, Nagy Lajos és a többiek, hány győztes ütközetet jegyezhetnek. Ne felejtsük: nálunk olcsó és sok volt a ló, az európai átlaghoz képest. (És erősebb a bor:-) Tehát vakmerőbben rohamozhattak a magyarok.
Rettenet Tábornok11 2013.09.06. 13:05:12
Az 1050- től megjelenik a csataló, nehéz harci ló. Ezeket szándékosan úgy trenírozzák hogy bizony nekimennek a lándzsaerdőnek is ha kell! Ezek a lovak eleinte kifejezetten lassú, hidegvérű típusok, sok keresztezés után "gyorsulnak fel" kicsit.
Jó sokáig uralják a csatatereket, de néha bizony van egy-egy pofáraesés.. Ugyanis a szálfegyverekkel felszerelt, morálisan jól felkészített, és nagy számú gyalogság jó esélyel minden korban megfogta az ellenséges lovasrohamot.
A hangsúly a morálisan jól felkészítetten van, akik nem törnek meg attól hogy az első pár sort legázolja a lovasság. A lovag harcértéke ugyanis töredékére esik vissza abban a pillanatban ahogy belecsattant az ellenséges hadoszlopba. A lándzsa vagy törik vagy kifordul a kezéből, mard a kard vagy buzogány amivel nem éri el biztonsággal a lándzsás ellenfelét, akinek viszont a ló könnyű célpont.
A lovagok a fentiek miatt rettegett ellenfelek voltak kis csetepatékban. De a nagyobb ütközetekben már egyre kevésbé. Amikor a "sötét középkor" széttagoltsága elkezd múlni, és 1-2 ezer fősnél nagyobbra nőnek a seregek a lovagok végnapjai is beköszöntenek.
Üdv,
RT
wadmallatz 2015.02.22. 12:27:27
Bicepsz Elek 2015.07.01. 00:07:00
Maga a "nehezlovas harcos" igazandibol ugye akkor szuletett, amikor a "barbar torzsek" kozossege letelepedett, felbomlott es elkezdett teruleti alapuva valni a tarsadalom. Regebben ugye minden szabad ferfi kotelessege volt a harc, de akik elkezdtek gazdagodni, azoknak tellett csatalora(ami luxuscikk volt, mert foldmuvelesre nem hasznaltak. kb. mintha valakinek ma harckocsijai lennenek a garazsaban). Ezek termeszetesen erosebb sereget kepeztek, mint a korabbi gyalogos szabadok, a viking rablobandak, akik hajorol tamadtak(ellenuk a folyokon amugy hiderodoket epitettek pl. Londonban) vagy a konnyulovas magyar vagy arab hoditok ellen. Termeszetesen egy jo hadvezer mindenfele csapattestet bevet(lovassag, konnyulovassag(felderites stb.), ijaszok, landzsas gyalogsag stb stb.). Ez olyan, hogy a masodik vilaghaboruban sem csak tankokat vetettek be, hanem tuzerseget, bombazokat, gyalogosokat, partizanokat, kemeket stb stb. de megis tankcsatakent kepzeljuk el a masodik vilaghaborut.
A nehezlovassag problemaja az volt, hogy nem volt fegyelme, mert egyreszt nagykepu urak gyulekezete volt, masreszt szezonalisan osszehivott segeg ahol nincs igazi parancsnoki klhiearchia(manapsag azert van a mai hadseregekben). Csak egy osszeszokott es csataedzett lovagsereg ert sokat. A kereszteshadjaratok idejeben 10x akkora konnyufegyverzetu muszlim csapatot futamitottak amugy meg!!!.
Persze kialakultak kesobb a zsoldoshadseregek(az angol ijaszoknak nem annyira a nyilai, hanem az elejuk levert colop es egyeb akadalyok voltak eletveszelyeaek a lovagokra nezve. A huszitak harci szekerekkel, masok hosszu landzsakkal alltitottak meg a lovagokat.
Untermensch4 2015.10.28. 18:36:51