Tudatlan, bigott, dogmatikus, fanatikus középkor… Noha minden jelző érdemes a visszautasításra, a mai bejegyzésben legyen elég csak egy: babonás. Az előző posztban már felvázoltuk az elterjedt véleményt, miszerint a középkor nem volt más, mint az antikvitás és a reneszánsz szellemi hegycsúcsai között hosszan elnyújtózó mély katlan. Barbár kor, ahol állandóan barátságtalan köd gomolyog; kétes paraszti mendemondák, baljós hiedelmek ideje.  A régiek tudása takaréklángon, még várni kell, hogy újra fellobbanhasson az európai műveltség tüze.

Mielőtt csapdába esnénk a romantika és a haladáshit által szőtt hálóban, vizsgáljuk meg megint a forrásokat. A meglepő eredmény: a középkori írástudók éppen annyit ostorozták a köznép hiszékenységét, mint a mai megmondó értelmiség a sokaság butaságát.

Nem azt állítjuk, hogy a középkor mentes volt a hiedelmektől. Számtalan középkori babonáról van tudomásunk, csakhogy elsősorban éppen azoknak a kortársaknak a műveiből, akik a leghevesebben kritizálták azokat. Gervase of Tilbury (1150 k.–1228 k.) jegyezte fel, hogy egyes angliai falvakban a közhiedelem szerint teliholdkor farkasemberek jelennek meg; a forrásokat, folyókat, erdőket tündérek és szellemek lakják, az útkereszteződésekben gonosz kísértetek tanyáznak. Ha bizonyos napokon valaki a vérét hullatta, az illető korai halálra számíthatott. Agobard (799 k.–840) lyoni érsek a köznép ostobaságán siránkozik, amely azt hiszi, hogy varázslók befolyásolhatják az időjárást. Burchard von Worms (†1025) szörnyülködve állította össze az Indiculus superstitionumot, az általa ismert hiedelmek jegyzékét. Tours-i Gergely, Rodulfus Glaber és Geoffrey Chaucer a sarlatánok miatt panaszkodik, akik szentek ereklyéinek mondott állati csontokat árusítanak a hiszékeny tömegnek.  Nagyon is beszédes Kopasz Károly nyugati frank király egyik törvénye (872), amely azok ellen kel ki, akik – egyfajta boszorkányszombatként – álmukban Diana istennő éjszakai gyűlésén vettek részt. Csakhogy nem az állítólagos varázslást szankcionálja, hanem azokat bünteti, akik elhiszik, hogy valaki boszorkány. Mi sem állhat távolabb tehát a 16–17. század boszorkányhisztériájától.

Nem újdonság: az irracionalitás mindig is az élet része volt. A kérdés természetesen nem más, mint hogy a szóban forgó társadalom mit fogad el irracionálisnak. Megítélhetjük a középkori szellemet a mi fogalmaink szerint? Létezik-e az egyetlen Igazság, amely alapján mindentudó bölcs tanító bácsiként szelíden megsimogathatjuk rakoncátlankodó elődeink buksiját? Az, amit babonának minősítünk, valójában csak az éppen érvényesnek gondolt emberi tudás által megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan. Másfelől: mai gondolkodásunk távolról sem mentes attól, amit akár kritikátlan bálványimádásnak is minősíthetnénk; ugyan ki merné babonásnak nevezni mondjuk Benjamin Franklint, a felvilágosodás üdvtörténetének egyik központi figuráját, csak mert eret vágatott magát egy olyan korban, amikor ez az orvosai szerint helyénvaló volt?

Arról meg szükségtelen is szólni, hogy a haladó nyugat öntudatos állampolgárai éppolyan magabiztossággal tulajdonítanak természetfeletti jelentést véletlenszerű eseményeknek, s éppen annyira szokásunk racionálisan nem megmagyarázható jelenségekben hinni, mint a középkor, vagy éppen az ókor emberének. A felmérések szerint az amerikaiak többsége hisz a lélekvándorlásban, a szellemekben, az ufókban, vagy a hatodik érzékben. Az asztrológia alighanem népszerűbb, mint a középkorban bármikor. Az emberi természet nem változik. Miért éppen a középkornak jutott a lenéző „babonás” jelző?

(Részletek: Stephen J. Harris – Bryon L. Grigsby: Misconceptions about the Middle Ages. Routledge, 2008, 117-123.)