Egyre több ismeretterjesztő cikk jelenik meg nyomtatásban (pl. Hahner Péter népszerű gyűjteményei a történelmi tévhitekről), és az on-line világban, ami az én dolgomat – úgy éreztem – kicsit feleslegessé tette az utóbbi időben. Most úgy látom, hogy az internetes hírek szökőárjában mégiscsak eljelentéktelenednek a történeti kutatás legújabb eredményein alapuló írások; a válogatás lehetetlenné válik, ha még egy jó minőségű történelmi hírportált böngészve is egyenértékű információként kell feldolgoznunk a középkori boncolástilalom mítoszának cáfolatát azzal, hogy elárverezték a nemi betegségek védőszentjének koponyáját. Ezért újra sorompóba kell állnom.

Maradjunk rögtön a boncolás mítoszánál. Ennek legmélyebb hátterében a zsarnoki középkori egyház áhított képe áll, amely a hatalom megőrzésének érdekében a tudatlanság sötétjében tartja a híveket; csak egy maroknyi lánglelkű ellenálló (a tudomány első mártírjai) lép fel a megismerés igényével. A földalatti harc korai élcsapatának névtelenjeit nem ismerjük; a homály csak a humanizmus napjának felemelkedésével kezdett el oszladozni, amikor Leonardo, Vesalius és Szervét Mihály az egyház szemébe merték mondani: lárifári. A járőröző városőrséget életük kockáztatásával kijátszva, az éjszaka közepén keresték fel a temetőket, ahonnan kétes barátaik segítségét igénybe véve holtakat csempésztek ki, hogy a zsigerelés művét elvégezhessék rajtuk; remegve, hogy a hatóságok rajtuk ütnek, s eretnekségükért a máglya lesz osztályrészük. Az emberiségnek ezen az új hajnalán a Michelangelók és Vesaliusok még nem tudhatták, hogy az általuk elvetett mag oly szép gyümölcsöket terem majd, amelyeket ma már félelem nélkül élvezhetünk.

Sok tudománytörténeti tévhithez hasonlóan ez is a 19. század második felének műve.  Andrew Dickson White állította először a célzatosságot és előítéletet már címében sem nélkülöző A History of Warfare of Science and Theologyban, hogy a kereszténység kíméletlenül üldözte a boncolást. Két forrásra hivatkozva állította fel tézisét: az első egy 1248-ból származó állítólagos zsinati határozat (Ecclesia abhorret a sanguine), amely a papoknak és a szerzeteseknek megtiltotta a sebészkedést; a második VIII. Bonifác Detestande feritatis című bullája, amely a boncolást kiközösítéssel szankcionálta. A le mansi zsinat határozatairól már évtizedek óta köztudomású, hogy egy 18. századi történetbúvár hamisítványai, ugyanakkor kétségtelen, hogy a magasabb egyházi rendek viselőinek megtiltották, hogy olyan sebészi műveleteket végezzenek, amelyben égetni vagy vágni kellett. Ennek célja pusztán annyi volt, hogy a klérus tagjai ne veszélyeztessék pénzügyi okokból az emberi életét – a boncolás tilalmához nincs sok köze. Ami Bonifác bulláját illeti, ennek valódiságához semmilyen kétség nem fér. VIII. Bonifác valójában a temetés egyik formáját tiltotta meg: a testet ilyenkor felvágták, és a csontokról leégették a húst. Ez az eljárás elsősorban a keresztes államokban volt elterjedt: a Szentföldön elhunyt vitézek testeit így könnyebb volt Európába szállítani. A bulla kétségtelenül befolyásolta a boncolás gyakorlatát; hatása Itáliában elhanyagolható volt, ám az Alpok túlsó felén okozott némi főfájást az anatómusoknak. Nem mindenkinek természetesen: az egyik legnevesebb középkori sebészorvos, a francia Guy de Chauliac (1290k.–1367/70) nem tétovázott, ha boncolásról volt szó.

A középkori források két dologról hallgatnak, talán nem véletlenül: nem tudunk olyan esetről, hogy egy orvost boncolással vádoltak volna meg; s nem tudunk arról sem, hogy a pápa akár egyetlenegy esetben is visszautasított volna egy a művelet engedélyezéséért folyamodó kérvényt. Egy katolikusellenes pamfletben idézett kétes hitelű levél szerint a 16. századi németalföldi orvos, Vesalius valóban összezördült az inkvizícióval, ám ennek pusztán annyi volt az oka, hogy olyan embert boncolt, akiről végül kiderült, hogy még élt a művelet megkezdésekor. 

A középkori egyházi hatóságok nem csak semlegesen viszonyultak a sebészeti patológiához, hanem kifejezetten támogatták, ha annak gyakorlására valláshoz kapcsolódó indítékkal került sor. Ilyenek voltak a szentté avatásokhoz köthető eljárások, mint a balzsamozás és a testereklyék szétosztása; de ilyen volt a császármetszés is, amelyet akkor is alkalmaztak, ha egy nő várandósan halt meg, s a magzatot meg kellett keresztelni. Ezek azonban gyakorlati beavatkozások voltak; a 13. század előtt orvostudományi céllal egyáltalán nem boncoltak, sem az antikvitásban, sem az arab világban, sem a zsidóknál. Az ókoriak eredendően idegenkedtek a holttestektől, mivel azokat tisztátalanoknak tartották. Csupán egy kivételt ismerünk, a Kr. e. 4–3. századból: az alexandriai orvosok, Herophilos és Erasistratos a boncolásból származó ismeretek alapján írták meg orvosi munkáikat. A korai középkorból sem gyakorlatáról, sem tiltásáról nem értesülünk sehonnan. A 13. század végétől már büntetőügyekben vagy közegészségügyi okokból elrendelhettek boncolást, 1300-tól Bolognában már az orvosi oktatásban is elterjedt. Az első anatómiai tankönyv, amely boncolásból származó tudáson alapul, Mondino de’Luzzi (1275k.–1326) nevéhez fűződik. Itálián túl elsőként Montpellierben vált hivatalos gyakorlattá a boncolás az egyetemen, a 15. századra Európa majd minden orvosi karán általános lett.

Ha a boncolást nem is tiltották az egyházi és világi hatóságok, a sírrablást annál inkább. 1319-ben Bologna városa – nem az egyház! – négy orvostanhallgatót ítélt el, akik kiásták és felboncolták egy előző nap kivégzett bűnöző hulláját. Erre azért kerülhetett sor, mert a 14. század elejétől holttesthiány volt. Mivel senki sem ajánlotta fel önként, a temetés előtt vagy azt követően egyszerűen el kellett lopni. A nyilvános, egyetemi hallgatók előtt történő boncolások, amelyek alaposan megtörték a test integritását, szégyent hoztak az elhunyt hozzátartozóinak fejére, sértette méltóságukat – nem egyházi, hanem kulturális idegenkedésről van tehát valójában szó. E beidegződések miatt a nyilvános boncolásokat csak olyan esetekben engedélyezték, ahol pl. az illető 30 mérfölddel a városon túl született, nem volt családja, bűnöző volt stb. 

1500 után a növekvő tudományos érdeklődés miatt az orvostanhallgatók és tudósok új lehetőségeket találtak: Leonardo egy esetben barátságot kötött egy öreg, magányos kórházi ápolttal, akit a halálos ágyán is meglátogatott, s engedélyt kapott tőle, hogy halála után felboncolhassa. A reneszánsz festő valójában sohasem került szembe a hatóságokkal boncolás miatt. A holttesthiány mellett nem azért kellett állattetemekre hagyatkoznia, mert az egyház tiltotta volna az emberi test megnyitását, hanem azért, mert művészként nem volt semmilyen intézményes kapcsolata, hivatalos képzettsége, hogy holttestekhez jusson. Ez már a polihisztorok idejében is attól függött, hogy céhenbelüli volt-e az illető, s nem kell külön hangsúlyozni, hogy ez ma még inkább így van. Lehet, hogy ma még kevesebb ember boncolhat embert, mint a sötét középkorban?