Azt mondják, nem volt kísértőbb rémálma a Szentföldre induló keresztes lovagnak, mint az otthonmaradt hitves hűtlensége. Vitézünk talán évekig aprította a pogány szaracénokat a sivatag homokjában, de addig is, valahogyan gondoskodnia kellett magára hagyott hitvese jó erkölcseiről. Valóban csak a mindenki által jól ismert kíméletlen eszköz, a férfiúi elnyomás szimbóluma enyhíthette az aggódó nemes úr szorongását?

Alig van makacsabb tévhit a középkorról, mint az asszonya vágyait kulcsra záró lovag hírhedt segítőtársa, az erényöv. Alig néhány évtizede még komoly tudósok cikkeztek az erényöv elterjedtségéről, amit állítólag a felszarvazástól rettegő keresztesek hoztak magukkal a barbár keletről a még barbárabb nyugatra. Maradtak is fenn szép számban Európa múzeumaiban, lehetett őket mutogatni a múlt aberrációin szívesen borzongó bámész népnek.

Csakhogy 1996-ban a British Museumból eltávolítottak egy erényövet, ami lavinát indított el: mára nem maradt olyan szerkezet, amelyről ne merült volna fel, vagy ne bizonyosodott volna be, hogy 19. századi hamisítvány. Létezik ugyan két valóban középkori eredetű műremek, ám ezeket újabban kutyanyakörveknek tartják.

Tárgyi bizonyítékaink tehát nem mondhatóak megbízhatónak, lássuk inkább, hogy hogyan honosodott meg az erényöv legendája. Az öv léte mellett kardoskodó kutatók maguk sem a múzeumok poros tárgyaira, hanem irodalmi forrásokra hivatkoztak. Az első mű, ahol az olvasók hallhatnak róla, Marie de France Guigemar (12. sz. vége) című költeménye, ahol a főszereplő szerelmi zálogként ajándékozza szeretőjének az övet, s maga is vállalja viseletét; ugyanakkor a hölgy féltékeny férje szinte minden eszközt bevet, hogy megvédje nejét a hódolóktól, kivéve azt, aminek a legkézenfekvőbbnek kéne lennie: az erényövet.

A fantáziadús olvasók a szóban forgó eszköz további nyomait fedezhetik fel Guillaume de Machaut művében, a Le Voir Ditben (1362-1365), ahol a nemesasszony egy kis aranykulcsot ajándékoz szeretőjének szerelme allegorikus zálogául. A szíve vagy a tisztessége kulcsa?

A 15. század elejéről származik az első komoly bizonyíték az öv létezésére, meglepő módon egy hadászati felszerelésekről szóló enciklopédiában (Conrad Kyeser: Bellifortis, 1405). A szakkönyv szerint a firenzei asszonyok viselete volt, de ők is csak akkor húzták magukra, ha a várost ostrom alá vették – érthető okokból. Természetesen a kulcs felett ők rendelkeztek.

A 16. századtól megszaporodnak az erényöveket felvonultató gáláns és kevésbé gáláns történetek (Rebelais, Pierre de Bourdeille), de reneszánsz szerzőik kezében sem más, mint a felszarvazott férj irodalmi toposzának rögzült kellékei. Deviancia, és nem elterjedt szokás.

Az erényöv tehát teljességgel hiányzik a középkori orvosi, teológiai szövegekből, akárcsak a történetírók műveiből. A fenti példákon kívül a szépirodalomban sem találjuk nyomát. Nehezen hihető, hogy pl. Chaucer ne tűzte volna tollhegyre, ha valóban elterjedt gyakorlat volt.

Annál gyakrabban feltűnik a ráció fénykorában, a 19. században. A szenvedéllyel és rejtélyes erotikával átitatott középkorkép iránti romantikus rajongás életre hívta az erényöv legendáját, ami nagyon termékenynek bizonyult az elfojtásokkal birkózó „erényes” században, különösen a viktoriánus Angliában. A 21. században sem csitult az érdeklődés, az erényöv mindig kéznél van, ha a középkort „sötétnek” kell bélyegezni, noha sokkal kevésbé volt ismert és társadalmilag elfogadott, mint bármely manapság divatos extrém szexuális szokás.

(További részletek: Albrecht Classen: The Medieval Chastity Belt: A Myth-Making Process. New York, Palgrave Macmillan, 2007; Stephen J. Harris – Bryon L. Grigsby: Misconceptions about the Middle Ages. Routledge, 2008, 254-261.

http://muse.jhu.edu/journals/journal_of_english_and_germanic_philology/v108/108.1.bornholdt.html)