Hálátlan feladat a középkori orvoslást védelmünkbe venni. Ki tudná kitörölni nemzedékek emlékezetéből a piszkos rongyokba bugyolált leprást, a pestises utolsó hörgéseit, vagy a nagybeteg ágya felett összesúgó kuruzsló doktorok sunyi ráolvasás-trükkjeit? A középkori mindennapok bármely jelensége előbb kerülhet előnyös megvilágításba, mint a gyógyítás: a boszorkányperbe keveredőt felmenthetik, a nyirkos kolostorok könyvtáraiban a régiek tudása lappanghat, még a sanyarú sorsú parasztok életet is jellemezheti egyfajta bukolikus idill; de a középkori orvosok nem menekülhetnek. Koncepciótlan kísérletezők; néha titokzatos, gyógyfüvekkel felszerelkezett gyógyítók, akik városról városra járnak, s mindenféle képzettség nélkül gyakorolják azt, amit a mesterségüknek neveznek; legrosszabb esetben pedig egyszerűen a hiszékenység és a kétségbeesés vámszedői.

Nemcsak Hollywood és a kort héttérül választó kalandregények nem tudnak szabadulni e jól bevált panelektől. A középkori gyógyítás irodalmát a mai napig befolyásolja az a néhány 19. századi alapmű, amely a fennmaradt orvosi szövegek tartalmát alig vizsgálta, s figyelmét a folkloristákhoz hasonlóan inkább a bűbájokra és ráolvasásokra irányította. Fel sem merült, hogy a kiváló orvostörténészek ne úgy tekintsenek a középkorra, mint a görög-római orvosi elmélet széthullásának utolsó, végsőkig elfajzott állomására.

Nem szólunk most részletesen arról, hogy a herbáriumok gyógynövényeit a mai gyógyszerészek is előszeretettel felhasználják; sem arról, hogy a mindennapi gyógyítás központjaiban, a kolostorokban nem csak az ókori szövegek agyatlan másolása folyt, hanem a szerzetes-orvosok saját tapasztalataikkal ki is egészítették, s a gyakorlatban alkalmazták is elődeik feljegyzéseit. Inkább csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a középkori orvoslás távolról sem primitív, hanem nagyon is összetett és bámulatosan következetes rendszer volt – még ha alapvetően különbözött is attól, amit mi ismerünk.

Az ok, ami miatt nem lehet egy fejlődési egyenes egyik (alantasabb) végén a középkori orvosi gondolkodás helyét kijelölni, míg a másikon a modern kori egészségügyet elhelyezni, nem más, mint a diagnózis természetének gyökeresen eltérő felfogása. A mai doktor mér; megméri szervezetünk egyes tulajdonságait, s az így nyert adatsorból von le következtetéseket. A középkori orvos értelmez; magából a test állapotából következtet a beteg nyavalyájára. Az egészséges szervezetben harmónia uralkodik; ám ha ez a belső egyensúly felbomlik, a test válaszol, s jelzéseit a szent szövegek tanulmányozásához hasonló módon interpretálni kell; így lehet megérteni a kór titkát.

Diszharmóniához vezetett, ha a négy testnedv (vér, nyál, fekete epe, sárga epe) közül legalább egynek az egyensúlya felborult. A gyógymód kézenfekvő volt: a túltengő testnedvet ellensúlyozni kellet. Így ha valakiben megbomlott a nyál (tulajdonságai: hideg és nedves) egyensúlya, a sárga epe tulajdonságainak (meleg és száraz) megfelelő szerekkel kellett az orvosnak betege szenvedéseit enyhítenie. Számos középkori orvosi kézikönyvben megtalálhatjuk a teremtett világ ásványainak, növényeinek, állatainak rendszerét gondosan osztályozva halmazállapot és hőmérséklet szerint.

Mindez Galénosz (Kr. u. 129 – Kr. u. 199) gyakorlatán alapszik, amely ötvözte a korábbi görög orvosi tekintélyek logikán alapuló fenti szemléletét a tapasztalati orvoslással. A középkorban is követték Galénosz elvét: a hagyomány a gyógyítás mesterségének alaprétege, ám ha a gyakorlat ellentmond neki, módosítani kell rajta.

Ezzel az alapelvvel összhangban tehát a középkorban háromféle betegséget különböztettek meg: a test természetes öregedésével járó nyavalyákat; valamilyen hajlam miatt kialakuló kórságokat; s az egyensúly felbomlásából eredő bajokat. Ez a felosztás talán a mai gondolkodásunkba is beilleszthető.

Manapság gyakran vetik a középkori orvosok szemére, hogy bizonyos betegségeknek erkölcsi okokat tulajdonítottak. Anélkül, hogy e vád mélyebb összefüggéseiben elmerülnénk (ezt meghagyjuk a kedves olvasóknak), kedvenc Routledge-es szerzőink nyomában járva cáfolnunk kell a fenti nézetet. A középkori gondolkodók három szinten hozták összefüggésbe a betegségeket és a bűnt, ám ez leginkább teológiát, és nem az orvoslás mindennapi gyakorlatát érintő probléma. A rend kedvéért: az eredendő bűn minden földi szenvedés origója, így a betegségeknek is (1); a kór – legyen az bármilyen – az egyén bűnös életvitelének isteni büntetése (2); egy bizonyos betegség egy bizonyos bűn következménye (3). A mai kritikusok ez utóbbit akár a középkori orvostudomány szemére is vethetnék, ha az valóban orvosi állásfoglalás lenne. Ezzel szemben e ritka esetekben legtöbbször prédikációkról van szó, s az erkölcsi szónoklatok célpontja nem egy-egy személy, hanem egy közösség. Valójában alkalmi képzelettársítások voltak ezek; a leprát például egyszer a köznép élvetegségével, máskor az elharapódzó irigységgel magyarázták.

Megjegyzendő, hogy ahogy a középkori ember a szervezetet (test és lélek) megbonthatatlan egységként tartotta számon, úgy a társadalmat is természetes módon, egy testként szemlélte. Ha egy közösséget testi vagy lelki nyavalya, járvány gyötör, mi sem természetesebb annál, hogy a társadalom morálján kell javítani. Nem szűrjük le a kínálkozó tanulságokat; ezt is kedves olvasóinkra bízzuk.

(Forrás: Stephen J. Harris – Bryon L. Grigsby: Misconceptions about the Middle Ages. Routledge, 2008, 135–150.)

Egyebek:

http://www.ub.uni-bielefeld.de/diglib/kesmark/macerfloridus/book/indexe.html

(Macer Floridus: De viribus herbarum – szép facsimile a késmárki könyvtárból)

http://www.strangelove.net/~kieser/Medicine/

(A középkori orvoslásról általában, forrásgyűjtemény)