HTML

Sötét középkor

Középkori myth buster. Vonszoljuk végre az elnyomott parasztokat és az első éjszaka jogát a történelem vérpadára.

Friss topikok

  • Hun Félix: Nagyon jó ez a könyv bemutató. Jól rávilágít arra, hogy a XXI. századi ideológiával hogyan (nem) k... (2016.08.11. 10:04) Vallomás a Waltermáriáról
  • Untermensch4: Rudolf Pörtner: A Szent Sír Hadművelet c könyvében a keresztesek lovagkodásáról ír. Kb ha meg tudt... (2015.10.28. 18:36) 5# Lovagokról
  • Brendel Mátyás: "Deviancia, és nem elterjedt szokás. " ha elismered, hogy deviancia volt, akkor elismered a létez... (2013.11.02. 17:25) 1# Az erényöv
  • ArmaGedeon: Természetesen ez egy nagyon indokolt felvetés, hogy szembesítsük a legendákat a szövegekkel, ténye... (2013.05.08. 10:22) Cion bölcsei és a lázadó csordák, avagy a filológia dicsérete.
  • ___________________________ (törölt): Most ez úgy hangzik, mint a világ legnagyobb hülyesége, de komoly amerikai történészek szerint Art... (2013.03.07. 10:08) 6# Az igazság Artúr királyról 1.

2013.01.29. 17:22 Molay

bRETannIA magára marad

Hadrianusfala.jpgEzen a blogon sűrűn célkeresztbe kerül a gimnáziumi tankönyvekben hagyományozódó makacs klisé-középkor. Ennek ellensúlyozására most arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy bizonyos kérdésekben a történetírók között sincs konszenzus, és ha a történeti ítélet alapja egy forrásszöveg, akár egy nehezen olvasható szó újraértelmezése is átrajzolhatja a múltunkról alkotott képet. Különösen fenyegető ez a bizonytalanság egy olyan forráshiányos korban, mint a korai középkor, mindenekelőtt pedig a magyar őstörténet: a letisztult válaszokra vágyókat soha sem fogja kielégíteni a feltevések és valószínűségi százalékok egyeseket lehangoló, másokat éppenséggel csiklandozó kuszasága. Maradva tehát a szövegeknél, nem feledve az előző poszt tanulságait, most óvatosan visszatérhetünk a középkorba – ám az a forrás, amelyről most szó lesz, s amelynek hitelét nemrégiben megrengették, nem a magyar, hanem az angol történeti identitás szempontjából kulcsfontosságú.

 

A helyszín a hanyatló Római Birodalom, amelynek immár nem csak a határai nincsenek biztonságban: a barbárok már a birodalom testét rágcsálják. A tankönyvek azt írják, hogy a római legiok 410-ben hagyták el örökre Britanniát a gót Alarictól szorongatott Honorius császár parancsára, aki meghagyta a romanizált kelta lakosság városainak, hogy gondoskodjanak saját védelmükről, ahogy tudnak. Ennek az értesülésnek az alapja az a görög nyelvű beszámoló, amelyet eredetileg a kortárs Olympiodóros jegyzett le, s amelynek részletei csak az egy évszázaddal később alkotó bizánci történetíró, Zósimos művében (Historia Nova) maradtak fenn. A Zósimosnál olvasható szöveg magyarul így hangzik:

 

„Alaric egy ideig meg akarta tartani az Attalusnak [az általa támogatott ellencsászárnak] tett esküjét… megtámadta Aemilia összes városát, amelyik nem akarta Attalust császárként elismerni. Miután könnyűszerrel alávetette őket, Bononia [Bologna] ostromához fogott, ám ez több napig elhúzódott és nem tudta bevenni a várost. Így Liguriába ment, hogy Attalus elismerésére kényszerítse az ottaniakat. Honorius levelet küldött a britanniai városoknak (Brettanίa póleiς), bíztatva őket, hogy védjék magukat, s csapatait a Heraclianus által küldött pénzből megjutalmazta. Megnyugodott, mivel a katonák jóindulatát mindenütt maga mellett tudhatta.”

 

Első pillantásra feltűnik, hogy mi itt a zavarba ejtő: a gót Alaric itáliai hadjáratának leírásába nem illeszkedik szervesen Honorius brit városoknak címzett levele! Hogy értelmet adjunk a következetlen szövegnek, két úton indulhatunk el:

1) Szó szerinti értelmezés: Britannia városait Alaric támadására figyelmeztette a császár. De miért éppen az Itáliában harcoló Alarictól féltette volna a birodalom északnyugati csücskében lévő elszigetelt provinciát? Ez képtelenség.

2) A szöveg hiányos, kiegészítéssel kell értelmezni: ha a britanniai városoknak meg kell védeniük magukat, akkor az azért lehetséges, mert a római legiok már nem tudják őket megoltalmazni, éppen azért, mivel az itáliai események miatt elvezényelték őket. Alaric ellen mozgósított britanniai legiokról éppenséggel egy szó sem esik, ám mi sem kézenfekvőbb, mint magunkban így összekapcsolni az itáliai hadjáratot és Honorius levelét. Ennek már van értelme, a történet a mai napig így ismert.

 

A történész liezonja Zósimosszal egyelőre befejeződött, ám a filológus nem engedheti el kedves szerzője kezét – rá marad a hálátlan feladat, hogy megmagyarázza, hogy az egyébként világos stílusú, hasonló balladai kihagyásokra nem hajlamos Zósimost ezúttal mi lelte. Talán elégtelenül dolgozta össze különféle forrásait, s most egy rossz illeszkedési pontra tapinthatunk rá? Olympiodóros számlájára kell írnunk a félreérthető fogalmazást?

Talán valamelyik földrajzi név helytelen olvasat eredménye. Zósimosról annyit tudni kell, hogy számos földrajzi hibát vét. Következetesen keveri a Boulogne-ban és Bolognában lezajlott eseményeket pusztán azért, mert latin nevük egyaránt Bononia. Zósimos valóban Britanniát látta fenyegetve, amikor a Bononiát elhagyó Alaric következő célpontjáról írt? Bononia-Boulogne végül is a La Manche-csatorna partján fekszik. Feltételezhető-e ilyen tájékozatlanság a részéről, és következik-e ez egyáltalán a szövegből?

Esetleg a Britannia szóban kell keresni a hibát? Ez már a 17. század óta kísért a Zósimos olvasói között. Felmerült, hogy Brettanίa a szöveghagyomány első fázisában Brouttίaként festhetett, azaz a dél-itáliai Bruttiumot (ma Calabria) jelölte. Ezzel azonban éppen az a gond, mint Britanniával: Alaric nem fenyegette közvetlenül 409–410-ben, hiszen Észak-Itáliában garázdálkodott.

raetia-noricum.jpgDavid Woods hasonló módon közelítette meg a kérdést legutóbb. Szerinte eredetileg 'Raitίa, azaz Raetia (a mai Lombardia északi részét is magába foglaló alpesi tartomány) állt a kérdéses helyen. A szövegkörnyezet szempontjából ez ideális megoldás lenne: Bologna és Liguria után Alaric bizonyára továbbra is északra, az ókori Raetia provincia felé folytatta volna az útját; ezért írhatott Honorius a raetiai városoknak, hogy készüljenek a védelemre. Woods szerint írástani (paleográfiai) szempontból is elfogadható a magyarázat: a 'Raitίa ai-jából et lett, s – ahogy Zósimos kéziratában a tulajdonnevekben sokszor – beékelődött egy felesleges an. A kérdés már csak az, hogy Raetiából maga Zósimos, vagy egy figyelmetlen másoló csinált-e Britanniát.

Ha tehát feltételezzük, hogy Honorius levele szervesen illeszkedik Zósimos szövegébe (bárki is legyen Zósimos forrása), és nem az ügyetlen összeollózás miatt került csak a helyére, valószínűbbnek kell gondolnunk, hogy tévedés vagy másolási hiba történt, és Honorius leveléből egyáltalán nem következtethetünk arra, hogy Britannia magára maradt 410-ben.

Valamikor azonban magára maradt, ezt bizonyosan tudjuk. A biztos cezúrának tekintett dátum megkérdőjeleződésével azonban teljesen új megvilágításba kerülhet az angolszász honfoglalás vagy épp a legendás Arthur király személye.

(Irodalom: David Woods: On the Alleged Letters of Honorius to the Cities of Britain in 410. Latomus 71 (2012:3) 818–826.)

Szólj hozzá!


2013.01.15. 15:04 Molay

Cion bölcsei és a lázadó csordák, avagy a filológia dicsérete.

Dávidcsillag.jpgJelentéktelen, ártatlan szövegek néha szédületes pályára hivatottak. Önazonosságunk tételmondatai nemegyszer ilyen írásokból származnak – pontosan ez az érzés kerített hatalmába, amikor elolvastam Umberto Eco legújabb könyvét, a Prágai temetőt. Ez a regény bebizonyítja, hogy a szövegkritika, amit Hatvany Lajos a tudni nem érdemes dolgok tudományának minősített, talán mégis jó lehet valamire. Eco észrevette, hogy a 20. század egyik leggyakrabban hivatkozott pamfletje, a Cion bölcseinek jegyzkönyvei néven ismert politikai irat szerkezetében és megfogalmazásában párhuzamos egy 19. századi propaganda-szöveggel, amelynek címe Alvilági párbeszédek Macchiavelli és Montesquieu között. Ezek a dialógusok azonban még nem a zsidó világ-összeesküvést igazolják, sőt említés sem esik róluk, a főgonosz ugyanis III. Napóleon császár. A Jegyzőkönyveknek számos más forrása is van, a rabbik éjféli temetői gyűlését például több kalandregény ihlette, amelyeknek hol a jezsuiták, hol a zsidók a negatív főhősei. Maga az Alvilági párbeszédek is egy Eugene Sue regényből plagizál. A szövegek leszármazásának minden ága-boga (tolvajnyelven: a szövegfiliáció sztemmája) Eco művének egy-egy cselekményszála során bontakozik ki.

Kápolnai csata.jpg

Ez az olvasmányélmény idéződött fel bennem, amikor a kezem ügyébe került Hermann Róbert cikke (Századok 2011/5) a Ferenc József-féle oktrojált alkotmány előzményeiről. Ma aligha lehet olyan középiskolai tankönyv Magyarországon, amely ne idézné a Kápolnánál győző Windisch-Grätz herceg hybristől csöpögő mondatait: „A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel; szétszórtam és a legnagyobb részét megsemmisítettem. A maradék a Tiszán keresztül menekült. Remélem, hogy néhány nap múlva Debrecenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.” A magyar történetírásban eddig az a képzet élt, hogy pusztán ez a hadi jelentés elegendő volt, hogy I. Ferenc József abszolutista módon, felülről adjon alkotmányt a birodalom népeinek, s egy minden korábbinál központosítottabb államot hozzon létre. Csakhogy Windisch-Grätz sohasem fogalmazott ilyen hadijelentést. Hermann Róbert gyanúját az keltette fel, hogy az osztrák történészek semmilyen összefüggést nem látnak a kápolnai csata és az alkotmány kibocsátása között. Kutatása során ő is hasonló eredményre jutott: az olmützi alkotmány kiadásának és a kremsieri parlament feloszlatásának időpontját már jóval a csata előtt eldöntötték Bécsben.

 

Valamilyen beszámoló azonban mégiscsak készült a kápolnai ütközetről: Windisch-Grätz február 27-én kelt részletes jelentése, amelynek összegzése így hangzik: „e kétnapos csata során minden ponton tetemes túlerőben lévő ellenséggel volt dolgunk, csupán csapataink kitűnő szellemének és hősiességének, a tábornok urak célszerű vezetésének és bátor tüzérségünk hatásos tüzének tudható be mindenütt a számszerű fölény túlszárnyalása.” A későbbi napok jelentéseiben az ellenség számbeli fölényére, és a terep nehézségeire panaszkodott, s hozzátette: „Mindenesetre, egy ilyen nyílt vidéken azt is nagy eredménynek kell tekinteni, hogy egy ilyen túlerőt legyőztünk.” Kinek jön meg a kedve ezek után, hogy elnyomó intézkedéseket tegyen?

 

Lapinski.jpgA legenda talán nem is származhatna mástól, mint egy romantikus lelkületű lengyel katonatiszttől. Teofil Łapiński (1826/1827–1886) vitézül küzdött a tavaszi hadjáratban, a nagysallói ütközetre visszaemlékező Klapka a derék Łapińskiként szól róla. Amikor a világosi fegyverletétel után bejutott Komárom várába, már századosi rangban volt. Határozottan a kapituláció ellen foglalt állást, s később, külföldi emigrációja során keletkezett emlékirataiban (1850) élesen kritizálta a fegyvert letevő Görgeit és az erődöt feladó Klapkát. Később a száműzött hazafiak kalandor életét élte: beállt a török hadseregbe, részt vett a krími háborúban, majd a cserkesz felkelők mellett harcolt az oroszok ellen a Kaukázusban. Ki akarta venni a részét az 1863–64-es lengyel szabadságharcból is, de egy tengeri vihar megakadályozta, hogy Litvániában partra szálljon önkénteseivel. Csak 1878 után tért haza Lembergbe és itt is fejezte be életét.

 

Łapiński emlékiratait a korabeli magyar kritika hosszú feledésre ítélte. Nedbál Ignác honvéd alezredes Hermann szerint nem ok nélkül vádolta lengyel bajtársát tévedésekkel, ferdítésekkel, hamis értelmezésekkel, s visszautasította a magyar tisztikart ért méltánytalan támadásokat. Az osztrákok egyszerűen a képtelenség és hazugságszövevény non plus ultrájának bélyegezték a lengyel szerző munkáját. Két dolog azonban időtállónak bizonyult Łapiński memoárjából: az idézett mondat és a Windisch-Grätznek tulajdonított lelkiállapot. Ehhez járult hozzá az, hogy a magyar emlékirat-szerzők, akik lassan elfeledkeztek a lengyel emigránsról, majd nyomukban a magyar történészek, egyértelmű összefüggést láttak a túlzó hadijelentés és a császári intézkedések között. Klapka György szerint (1851) a csata „az eddiginél még inkább leleplezte hosszú távú, szabadsággyilkos szándékait az osztrák udvarnak, amely olmützi rejtekében zsoldosai korai győzelmi kiáltásai által félrevezettetve, sietve merészelt Magyarországról dönteni és még reszkető kézzel ezeréves alkotmányát megdönteni.” Hasonló szemléletet tükröznek Mészáros Lázár (1850) és Irányi Dániel emigrációban született munkái (1860), illetve Horvát Mihály Genfben megjelent összefoglalása (1865). Horvát arról ír, hogy a Pestre visszatérő Windisch-Grätz „dagályos hadi tudósításokban hirdette győzedelmét, mellyel a lázadókat megsemmisítette.” Amikor Gelich Rikhárd elsőként szó szerint újraközölte Łapiński szövegét, Klapka, Irányi, Horvát és mások nyomán az oktrojált alkotmányt már a kápolnai csatavesztés egyértelmű következményének tartották. Innen már nem volt megállás: Márki Sándor, Szekfű Gyula, Spira György, Niederhauser Emil, Kosáry Domokos, s egy ideig Hermann sem számolt le a hangzatos idézettel és a hozzá szorosan kapcsolódó állítólagos összefüggéssel.

 

És hogy mindez miért ezen a blogon? Talán ez indított el: ha tankönyveinkben egy ilyen (viszonylag!) ideológiamentes mítosz ilyen erősen meg tudott kapaszkodni, mire számítsunk a középkorra vonatkozó tanításokkal, amelyek az ideológiák kereszttüzében állnak? Filológusok, a barikádokra!

3 komment


2011.06.09. 16:03 Molay

#7 Bárgyú babonák a boncasztalról

Egyre több ismeretterjesztő cikk jelenik meg nyomtatásban (pl. Hahner Péter népszerű gyűjteményei a történelmi tévhitekről), és az on-line világban, ami az én dolgomat – úgy éreztem – kicsit feleslegessé tette az utóbbi időben. Most úgy látom, hogy az internetes hírek szökőárjában mégiscsak eljelentéktelenednek a történeti kutatás legújabb eredményein alapuló írások; a válogatás lehetetlenné válik, ha még egy jó minőségű történelmi hírportált böngészve is egyenértékű információként kell feldolgoznunk a középkori boncolástilalom mítoszának cáfolatát azzal, hogy elárverezték a nemi betegségek védőszentjének koponyáját. Ezért újra sorompóba kell állnom.

 

Maradjunk rögtön a boncolás mítoszánál. Ennek legmélyebb hátterében a zsarnoki középkori egyház áhított képe áll, amely a hatalom megőrzésének érdekében a tudatlanság sötétjében tartja a híveket; csak egy maroknyi lánglelkű ellenálló (a tudomány első mártírjai) lép fel a megismerés igényével. A földalatti harc korai élcsapatának névtelenjeit nem ismerjük; a homály csak a humanizmus napjának felemelkedésével kezdett el oszladozni, amikor Leonardo, Vesalius és Szervét Mihály az egyház szemébe merték mondani: lárifári. A járőröző városőrséget életük kockáztatásával kijátszva, az éjszaka közepén keresték fel a temetőket, ahonnan kétes barátaik segítségét igénybe véve holtakat csempésztek ki, hogy a zsigerelés művét elvégezhessék rajtuk; remegve, hogy a hatóságok rajtuk ütnek, s eretnekségükért a máglya lesz osztályrészük. Az emberiségnek ezen az új hajnalán a Michelangelók és Vesaliusok még nem tudhatták, hogy az általuk elvetett mag oly szép gyümölcsöket terem majd, amelyeket ma már félelem nélkül élvezhetünk.

 

Sok tudománytörténeti tévhithez hasonlóan ez is a 19. század második felének műve.  Andrew Dickson White állította először a célzatosságot és előítéletet már címében sem nélkülöző A History of Warfare of Science and Theologyban, hogy a kereszténység kíméletlenül üldözte a boncolást. Két forrásra hivatkozva állította fel tézisét: az első egy 1248-ból származó állítólagos zsinati határozat (Ecclesia abhorret a sanguine), amely a papoknak és a szerzeteseknek megtiltotta a sebészkedést; a második VIII. Bonifác Detestande feritatis című bullája, amely a boncolást kiközösítéssel szankcionálta. A le mansi zsinat határozatairól már évtizedek óta köztudomású, hogy egy 18. századi történetbúvár hamisítványai, ugyanakkor kétségtelen, hogy a magasabb egyházi rendek viselőinek megtiltották, hogy olyan sebészi műveleteket végezzenek, amelyben égetni vagy vágni kellett. Ennek célja pusztán annyi volt, hogy a klérus tagjai ne veszélyeztessék pénzügyi okokból az emberi életét – a boncolás tilalmához nincs sok köze. Ami Bonifác bulláját illeti, ennek valódiságához semmilyen kétség nem fér. VIII. Bonifác valójában a temetés egyik formáját tiltotta meg: a testet ilyenkor felvágták, és a csontokról leégették a húst. Ez az eljárás elsősorban a keresztes államokban volt elterjedt: a Szentföldön elhunyt vitézek testeit így könnyebb volt Európába szállítani. A bulla kétségtelenül befolyásolta a boncolás gyakorlatát; hatása Itáliában elhanyagolható volt, ám az Alpok túlsó felén okozott némi főfájást az anatómusoknak. Nem mindenkinek természetesen: az egyik legnevesebb középkori sebészorvos, a francia Guy de Chauliac (1290k.–1367/70) nem tétovázott, ha boncolásról volt szó.

A középkori források két dologról hallgatnak, talán nem véletlenül: nem tudunk olyan esetről, hogy egy orvost boncolással vádoltak volna meg; s nem tudunk arról sem, hogy a pápa akár egyetlenegy esetben is visszautasított volna egy a művelet engedélyezéséért folyamodó kérvényt. Egy katolikusellenes pamfletben idézett kétes hitelű levél szerint a 16. századi németalföldi orvos, Vesalius valóban összezördült az inkvizícióval, ám ennek pusztán annyi volt az oka, hogy olyan embert boncolt, akiről végül kiderült, hogy még élt a művelet megkezdésekor. 

 

A középkori egyházi hatóságok nem csak semlegesen viszonyultak a sebészeti patológiához, hanem kifejezetten támogatták, ha annak gyakorlására valláshoz kapcsolódó indítékkal került sor. Ilyenek voltak a szentté avatásokhoz köthető eljárások, mint a balzsamozás és a testereklyék szétosztása; de ilyen volt a császármetszés is, amelyet akkor is alkalmaztak, ha egy nő várandósan halt meg, s a magzatot meg kellett keresztelni. Ezek azonban gyakorlati beavatkozások voltak; a 13. század előtt orvostudományi céllal egyáltalán nem boncoltak, sem az antikvitásban, sem az arab világban, sem a zsidóknál. Az ókoriak eredendően idegenkedtek a holttestektől, mivel azokat tisztátalanoknak tartották. Csupán egy kivételt ismerünk, a Kr. e. 4–3. századból: az alexandriai orvosok, Herophilos és Erasistratos a boncolásból származó ismeretek alapján írták meg orvosi munkáikat. A korai középkorból sem gyakorlatáról, sem tiltásáról nem értesülünk sehonnan. A 13. század végétől már büntetőügyekben vagy közegészségügyi okokból elrendelhettek boncolást, 1300-tól Bolognában már az orvosi oktatásban is elterjedt. Az első anatómiai tankönyv, amely boncolásból származó tudáson alapul, Mondino de’Luzzi (1275k.–1326) nevéhez fűződik. Itálián túl elsőként Montpellierben vált hivatalos gyakorlattá a boncolás az egyetemen, a 15. századra Európa majd minden orvosi karán általános lett.

 

Ha a boncolást nem is tiltották az egyházi és világi hatóságok, a sírrablást annál inkább. 1319-ben Bologna városa – nem az egyház! – négy orvostanhallgatót ítélt el, akik kiásták és felboncolták egy előző nap kivégzett bűnöző hulláját. Erre azért kerülhetett sor, mert a 14. század elejétől holttesthiány volt. Mivel senki sem ajánlotta fel önként, a temetés előtt vagy azt követően egyszerűen el kellett lopni. A nyilvános, egyetemi hallgatók előtt történő boncolások, amelyek alaposan megtörték a test integritását, szégyent hoztak az elhunyt hozzátartozóinak fejére, sértette méltóságukat – nem egyházi, hanem kulturális idegenkedésről van tehát valójában szó. E beidegződések miatt a nyilvános boncolásokat csak olyan esetekben engedélyezték, ahol pl. az illető 30 mérfölddel a városon túl született, nem volt családja, bűnöző volt stb. 

 

1500 után a növekvő tudományos érdeklődés miatt az orvostanhallgatók és tudósok új lehetőségeket találtak: Leonardo egy esetben barátságot kötött egy öreg, magányos kórházi ápolttal, akit a halálos ágyán is meglátogatott, s engedélyt kapott tőle, hogy halála után felboncolhassa. A reneszánsz festő valójában sohasem került szembe a hatóságokkal boncolás miatt. A holttesthiány mellett nem azért kellett állattetemekre hagyatkoznia, mert az egyház tiltotta volna az emberi test megnyitását, hanem azért, mert művészként nem volt semmilyen intézményes kapcsolata, hivatalos képzettsége, hogy holttestekhez jusson. Ez már a polihisztorok idejében is attól függött, hogy céhenbelüli volt-e az illető, s nem kell külön hangsúlyozni, hogy ez ma még inkább így van. Lehet, hogy ma még kevesebb ember boncolhat embert, mint a sötét középkorban? 

 

8 komment


2010.08.15. 17:49 Molay

6# Az igazság Artúr királyról 1.

Lehet arról vitázni, hogy könnyebben megismerjük-e a történelmet, ha azt hosszú-hosszú korszakokra osztjuk fel, s ha igen, milyen szempontok alapján jelölhetjük ki a határokat; az mindenesetre bizonyos, hogy annak az ezer évnek a kezdetén élők, amit egyszerűen csak európai középkornak nevezünk, alig ismertek volna rá a kontinensre az 1500-as években.

 

Talán nincs olyan árulkodó bizonyítéka a középkorról bennünk élő mozdulattalan képnek, mint az állítólagos walesi király, Arthur, aki – ha valóban létezett – a római birodalom végnapjaiban bukkant fel, hogy megvédje britjeit a Britannia provinciát fenyegető angolszászoktól. A filmek, musicalek, képregények Arthurja azonban egyértelműen a 12. századi lovagi ideál megtestesítője. Otthona valójában aligha lehetett egy normann stílusú kővár csipkézett tetejű lakótornya, s lovagi vértezet sem csilloghatott rajta, ha csatába ment: a kelta uralkodó trónja inkább egy tágas facsarnokban volt felállítva, s fegyverei is inkább az 5–6. század kezdetlegesebb színvonalán állhattak. Ünnepélyes lovagi tornákon sorompóba lépő címeres vitézekről pedig végképp nem beszélhetünk a 12. század előtt.

 

Ám nincs miért szégyenkezni, hiszen az általunk ismert Arthur nem sokban különbözik attól, amelyet a virágzó középkor lovagi költői megteremtettek, s a következő évszázadokban fokozatosan kikerekítettek. Két egymással alig érintkező úton kell tehát elindulnunk, ha meg akarjuk fejteni Arthurt: a gyér történeti források (s talán a walesi folklór) nehezen kivehető ösvényén, a történeti Arthur nyomában; s a lovagregény-irodalom jóval szélesebb, kényelmesebb útján, az irodalmi Arthurt követve.

 

Köztudott, hogy a korai középkor nem tartozik a forrásokban leggazdagabb korszakok közé. Különösen nehéz helyzetben vannak azok, akik a Brit-szigetek 5. századi történetében szeretnének elmélyedni. Kortársak, illetve az eseményekhez időben közel álló utókor történeti érdeklődésű szerzői (pl. Sidonius Apollinaris, Cassiodorus, Jordanes, Tours-i Gergely) csak mellékesen foglalkoznak Britanniával. A fenti történetírók egyaránt megemlékeznek egy lehetséges Arthur-jelöltről, az 5. század egyetlen név szerint is ismert brit királyáról, Riothamusról, aki a rómaiak szövetségese volt, s 470 körül Galliában harcolt a gótok ellen. Az első kifejezetten a sziget sorsát tárgyaló munka a brit Gildas (500k.–570) műve (De excidio et conquestu Britanniae), amelyben egy bizonyos – neve alapján alighanem római – Aurelius Ambrosiusról olvashatunk, aki a rejtélyes Mons Badonicus melletti csatában (500k.) megállította az angolszász hódítókat. Ő a leginkább ismert Arthur-előzmény, ám olyan elmélet is létezik, amely szerint személye azonos Riothamuséval. Ennyi az, amit a közvetlen utókortól, az írott forrásokból megtudhatunk.

 

Csupán szűk fél évezred múlva, egy 10. századi walesi szerzetesnek, Nenniusnak tulajdonított munkában (Historia Brittonum) bukkan fel először az Arthur név – igaz, az újabb kutatások szerint a szöveghagyomány a 9. századra megy vissza. Az 56. fejezetben értesülhetünk Arthur tizenkét szászok ellen vívott győztes csatájáról – köztük az immár neki tulajdonított Badon hegyi győzelemről – és e nem túl megbízható műben találkozhatunk először a későbbi irodalom Merlinjével is – mi sem jellemzőbb a Historia Brittonum zavarosságára, hogy Aurelius Ambrosiusnak hívják a látnokot. Szoros kapcsolatban vannak Nennius históriájával azok a legkésőbb 10. századi walesi évkönyvek (Annales Cambriae), amelynek két Arthurra vonatkozó bejegyzését (516: Mons Badonicus, 537: Arthur halála a camlanni csatában) régebben a kelta király létezésének megdönthetetlen bizonyítékaként tartották számon, ám manapság a 10. században már sarjadó Arthur-mítosz hatásának, így kortárs betoldásnak tekintik őket.

 

Maradnak tehát a hagiográfiai művek és a walesi népmondák – mindkét esetben nehéz a datálás, az utóbbiban szinte kilátástalan, nem utolsó sorban azért, mert kézirataik a késői középkorból származnak. Azon művek, amelyekről feltételezhető, hogy megelőzték az irodalmi Arthur igazi születését, vagyis Geoffrey of Monmouth Historia regum Britanniae című fiktív gestáját (1136k.), nem tartalmaznak érdemi információt a történelmi Arthurról. Kivételt képez talán a Legenda Sancti Goeznovei, amelynek bevezető része túlzó elemeket nélkülöző, hiteles történeti forrás benyomását keltve emlékezik meg Arthurról, s Gildast követi az 5–6. századi Britannia politikai viszonyainak lefestésekor. A legenda állítólag 1019-ben keletkezett, de ezt a korai dátumot csupán a kutatás kis része fogadja el. Nagyobb az egyetértés a Culhwch és Olwen című walesi népmese régiségét illetően, amelyet nyelvészeti bizonyítékok alapján valószínűleg 1100 körül jegyeztek le (a kéziratok itt is 14–15. századiak), s így megelőzi Geoffrey of Monmouth gestáját. Arthur nem kulcsfigura a történetben, alakja inkább passzív, vitézei a főszereplők, akárcsak a későbbi lovagregényekben; történeti forrásként nem értékes.

 

És itt már az irodalmi Arthur nyomába kell, hogy szegődjünk, amit a poszt folytatásában meg is teszünk.

 

2 komment


2010.08.01. 23:58 Molay

5# Lovagokról

Mai bejegyzésünk elsősorban kérdésfeltevés, és csak másodsorban megmondás, s nem a középkori gondolkodás, hanem a hadi művészet mítoszait kívánja kikezdeni. Kérdés a végén.

 

Ha a Kr. u. 500-tól 1500-ig tartó időszak európai és szentföldi ütközeteire gondolunk, a lovagsereg idéződik az emlékezetünkbe. Elég csak ismét a páratlanul unalmas Robin Hoodra gondolni: az angol nemesség fényes paripái hátán könnyedén feltartóztatja a partraszálló francia ármádiát. De gondolhatunk a középkori világot idéző fantasy filmek, elsőként ezek közül a Gyűrűk Ura lovascsatáira is; lóhátról kaszabolni a gyalogosan küzdő orkokat természetesen erkölcsi üzenetet hordoz. Csakúgy mint a történeti és irodalmi forrásokban: páncélzatukon megcsillan a fény, szinte elvakítja a szembenálló könnyűfegyverzetű szedett-vedett szaracén hordákat. Harci kürtök búgnak, a lovagok Szűz Máriát és más szenteket éltetve rohamoznak, a túlerőben lévő, ám demoralizált hitetlenek hanyatt-homlok menekülnek. S ez a kép távolról sem áll messze az igazságtól, a kortárs történetírók leírásaiban lépten-nyomon találkozhatunk vele – igaz, hogy e historikusok szívesen éltek toposzokkal, s csataleírásaik nem feltétlenül megbízhatóak, hiszen csak kivételes esetekben hagyatkozhattak megbízható szemtanúk beszámolóira, s még ritkábban voltak jelen maguk az ütközetekben. Nem kell elítélni a történetírói tehetséggel megáldott bizánci császárleányt, Anna Komnénét (1083–1148 után) sem, akit levettek a lábáról a magas, szőke normann keresztesek, s aki szerint a francia páncélos vitézek rohama még Babilon falait is áttörte volna. De valóban a páncélosok alkották az igazán ütőképes középkori hadseregek zömét, s valóban lehetetlen volt védekezni a lovagok elsöprő támadása ellen?

 

Bár nyilvánvalónak tűnhet, nem árt leszögezni, hogy a csatatereket sosem uralta a nehézfegyverzetű lovasság – legalábbis egymagában nem. Ha az ellenfél talpasai meg tudták őrizni pozícióikat a roham után, alighanem az utóbbiak kerekedtek felül végül, s különösen csúfos vég várt a lovagokra, ha gyalogosok támogatása nélkül bocsátkoztak nyíltszíni csatába. A hadtörténetírás sokáig a poitiersi csatateret (732) tekintette a lovagság bölcsőjének, ahol Martell Károly megállította a terjeszkedő arab hódítást. Manapság azonban úgy tűnik, hogy éppen a muszlim lovasrohamok törtek meg a gyalogosan küzdő fegyelmezett frankok zárt harci alakzatán, nem utolsó sorban azért, mert lószerszámaik közül hiányzott a kengyel, amely a szabad mozgást biztosíthatta volna a lovasnak. Egy másik legendás ütközet, a hastingsi csata (1066), amit valamelyest jogosan nevezhetünk a lovagság nagy pillanatának. Hódító Vilmos győzelmét azonban egy kiváló taktikai érzékkel megtervezett roham, íjászok, gyalogosok, és az angolszász haderőt megbénító lovasság összehangolt támadása – s persze a számbéli fölény – biztosította.

 

A következő kétszáz évet (1100–1300) a páncélos lovagok fénykoraként tartják számon. Alaposabban áttekintve a korszak hadikrónikáját, kiderül, hogy valójában alig került sor nyíltszíni ütközetre, ahol a lovasság lesöpörhette volna az ellenfelet; ez a két évszázad ugyanis az ostromok virágkora mind Európában, mind a Szentföldön. A magas színvonalú várépítészet olyan előnyöket biztosított a védekező félnek, hogy kár volt nyílt csatát kockáztatnia. Ellenkező esetben ugyanis mindig tönkrevertek valakit.

 

A 14. századtól már nem is nagyon hallunk a nehézfegyverzetű lovagseregek győzelméről. 1302-ben kezdődik a páncélos lovagok gyászos krónikája, amikor a pikákkal és íjakkal felszerelkezett flamand polgárok több mint ezer győzhetetlen francia nemesurat mészároltak le Courtrai-nél – a francia lovagok levágott aranysarkantyúiról ma is megemlékeznek a flamandok. 1314. június 24. az angol lovagság fekete napja: Bannockburnnél harmincnégy lord és több száz lovas maradt a csatatéren a skótok elleni csatában. A következő évben Morgartennél az svájciak rendeztek vérfürdőt Habsburg Lipót osztrák herceg lovagjai között. Az angolok hamar leszálltak a lóról, a százéves háborúban (1337–1453) sorra legyőzték az évtizedekig tehetetlen francia seregeket. Az elterjedt vélekedéssel szemben a franciák képesek voltak tanulni a katasztrofális crécyi vereségből (1346), s Poitiersnél (1356), valamint Agincourt-nál is gyalogosan küzdöttek – ám hiába voltak túlerőben, a hadvezetés gyengesége, no és az angol íjászok hatékonysága miatt mind a két esetben súlyos kudarcot vallottak.

 

 A lovagok győzhetetlen híréről tehát nem hatékonyságuk gondoskodott. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a lovagság jelentőségét elsősorban nem hadi erényeikben, hanem az általuk megtestesített ideálban, a lovagi ethoszban keressük, amely az általunk ismert, tiszta formában talán csak a lovagregényekben, tehát az irodalomban létezett.

 

Végezetül a technikai kérdés, amin sok minden eldől: nekiugrik-e egy ló egy mozdulatlan frontvonalnak, különösen akkor, ha szúrós lándzsák állnak ki belőle? Ha igen, vajon milyen hosszú idő kell, hogy egy mén hozzászokjon, hogy a tömeg láttán ne hőköljön meg, s a lovas ne végezze a lándzsaerdőben? Lószakértők hozzászólásait várom.

 

 

14 komment


2010.05.26. 06:30 Molay

Robin Hood: az anarchista új ruhája

A mai, elkésett bejegyzés Ridley Scottnak köszönhető, hirtelen felindulásból írom. A forgatókönyvet középkori tárgyú alkotásaiból tervszerűen kispóroló rendező legutóbbi filmjében (Robin Hood) első pillantásra nem a mindenki számára ismerős gáláns erdei anarchistát állítja elénk, hanem Robin Longstride-ot, egy korai szabadelvűt, aki egymaga hozza tető alá a Magna Chartát. Sajnos Ridley Scott története most sem nevezhető csavarosnak: miért is vesződne a cselekménnyel, a szereplők jellemének időigényes árnyalásával, amikor célja mintha csupán a középkori világról a tömegekben élő mozdulatlan, jobb esetben csak hiányos, rosszabb esetben torz kép igazolása lenne; ehhez pedig elegendőnek látszik feleleveníteni néhány közhelyes „középkori” narratívát: elnyomó király (egész karaktere gyanúsan azonos a Gladiátor Commodusáéval), kapzsi és szemforgató egyház, éhező parasztok, értelmetlen, véres csaták; e jelenségek már önmagukban biztosítják a konfliktust; néhány látványos díszlet, és a közönség már zabálja is – nem, ezúttal nem a nyílt osztályharcot, csupán a haladás és a maradi erők összecsapását.

 

Mivel a filmrendezőktől aligha várhatunk el történészi felkészültséget, eltekinthetnék a progresszív szemléletű alkotás bakijainak tételes felsorolásától. Néhányról azért röviden: Scottnak gondot okozott, hogy hogyan oldja meg az angol és a francia királyi család tagjainak párbeszédeit. Nem fordulhatott volna elő olyan jelenet a filmben, ahol a francia király felajánlja a vélhetően normann Sir Godfrey-nek, hogy folytassák a társalgást angolul, ha tudja, hogy a 12. század végén az angliai udvar és a nagyrészt normann származású elit anyanyelve francia volt. Ennél jóval durvább erőszaktételnek minősíthető az angliai invázióra irányuló francia cselszövés. A filmben magát kagylóevéssel kitüntető II. Fülöp francia király egész élete azzal telt, hogy a zsebkendőnyi ellenőrzése alatt lévő területet (többek között) az angol király franciaországi birtokaival, Normandiával, Anjouval, Aquitániával gyarapítsa. Ez nagyrészt sikerült is neki, ám ehhez szüntelenül a kontinensen kellett hadakoznia; a filmbeli partraszállásnak aligha lett volna realitása, noha 1213-ban pápai engedélyt kapott a kiközösített Földnélküli János elmozdítására. Tengeri ütközetre is sor került, az angolok még a kontinens partjainál, Damme-nál megsemmisítették a francia flottát. Az utóbbi példa csak annyit bizonyít, hogy egy tömegjelenet kedvéért érdemes átírni az amúgy izgalmas és egyedi helyzetekben bővelkedő történelmet, és egy unalmas klisével helyettesíteni azt (pl. az invázió jellemzően modern sablonjával, amely nem véletlenül idézi a Ryan közlegény megmentését).

 

És végül a legszebb: Ridley Scott bizonyára úgy gondolta, hogy átvágja a történelmi filmek gordiuszi csomóját, és – az esetleges politikai üzenet mellett – úgy közvetít társadalom és jogtörténeti ismereteket, hogy közben nem alszunk el. Valóban, nem a Magna Charta kivívása a Robin Hood legunalmasabb része. Mégis, valahogy mindent sikerült összemosni, és valószínűtlenné tenni. Van e hiteltelenebb a Robint fiává fogadó bárónál, aki könnyes szemmel számol be az íjász édesapjáról, aki – mint mondja – látnok volt, egy új világ prófétája, s vagyoni-jogi egyenlőséget hirdetett mindenkinek? Még a jobbágyaival harmóniában élő, s gazdaságát gondosan igazgató Loxley-ról is nehéz feltételezni, hogy meghatották volna a kommunisztikus eszmék. (Sőt, talán róla nehéz csak igazán. Főleg miután néhány másodperccel azelőtt az állam mint test nem éppen forradalmi teóriáját hangoztatta.) Pár filmkocka és Robin már János királytól követeli, hogy kiváltságlevélben biztosítsa minden angol ember számára az egyenlőséget, amelybe a zendülő báróktól tartó uralkodó bele is egyezik. Az egymásra következő két jelenet félrevezető: azt próbálja elhitetni, hogy a királyi önkény miatt lázadó elégedetlen nemesség szándékai egy tőről fakadtak volna a kommunizmust vizionáló idősebb Longstride utópiájával. Arról nem is beszélve, hogy a privilégium nem etnikai, hanem jogi kategóriát említ: a szabad emberekre vonatkozik. (Nullus liber homo capiatur, vel imprisonetur, aut disseisiatur, aut utlagetur, aut exuletur, aut aliquo modo destruatur, nec super eum ibimus, nec super eum mittemus, nisi per legale judicium parium suorum vel per legem terre.) Megint más kérdés, hogy a rendelkezések túlnyomó többsége a kiváltságlevelet kikényszerítő bárókat érintette.

 

Az egyháziakon nem csattan az ostor jobban, mint más középkori témájú filmekben, erre kár is szót vesztegetni. Az egyedüli szerethető figura Tuck barát, aki azért választotta hivatását, hogy zavartalanul hódolhasson szenvedélyeinek, a méhészetnek és az alkoholnak. Szerepük amúgy a kíméletlen adószedésre korlátozódik, bár pl. a Magna Charta megszületésénél is ott bábáskodtak, s rögtön az első pont az ő szabadságaikat rögzíti.

 

Ridley Scott Robin Hoodja tehát még nem a tolvajok fejedelme, az amerikai sajtóban a birtokosok kiváltságait őrző konzervatív tea partiertől (vagyis a vagyonosok irreális adóztatása, a korábbi kiváltságok önkényes megsértése és az állami túlgondoskodás ellen fellépők – célzás a bostoni teadélutánra) az ősszocialistáig mindenféle jelzővel illették már. Én ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy a film utolsó percei mindent elárulnak; az eszméiben csalódott és törvényen kívül helyezett hős az erdőben létrehozza a „tökéletes”, állam nélküli társadalmat, amelynek idilli anarchiája várhatóan továbbra sem veszt majd babonázó erejéből.

 

12 komment


2010.03.15. 07:30 Molay

Vallomás a Waltermáriáról

Nemrégen betévedtem egy tankönyvboltba és a polcokat böngészve megpillantottam azt a rémregényt, amely annyi szenvedést okozott a középiskolai történelemórákon. Nem vitás: ha csak Walter Mária tankönyvén múlt volna, most generációk gyűlölnék a történelmet. Ezt a célját talán még a középkori mezőgazdasági átalakulás kalandos fordulatainak öt oldalas bemutatásával sem sikerült elérnie; az azonban bizonyos, hogy tanárok és diákok szemléletére egyaránt rányomta a marxizmus bélyegét. Igaz, nélküle valószínűleg ez a blog sem indul el.

A Waltermária azonban – s ezzel a könyvesboltban szembesültem – továbbra is itt van köztünk. Leemeltem a polcról a mű egy illatos, frissen nyomott példányát, megcsodáltam a borítón a wellsi székesegyház gótikus káptalantermét, s felütöttem. A negyedik oldalon a cím alatt: átdolgozott kiadás. Szkeptikusan lapoztam tovább, s nem kellett csalódnom. A Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Walter továbbra is az, ami volt: vádirat a középkor elleni koncepciós perben.

Tankönyvünk meg sem kísérli az elfogulatlanság látszatát kelteni. Magától értetődik, hogy a marxista történelemszemlélet az egész művön végighúzódik, csupán annyi változott, hogy a ma már vállalhatatlan szavakat (pl. osztályharc) egyszerűen kihagyták az új, „átdolgozott” kiadásból. Az elviselhetetlenül száraz gazdaság-, technika-, és társadalomtörténeti fejezetek egyhangúságát gúnyos szónoki kirohanások törik meg, amelyeknek egyetlen céljuk, hogy lerántsák a leplet a „szemforgató” középkorról. Íme, néhány tanulságos részlet:

 

Közben tragikusan végződött a „gyermekek keresztes hadjárata”, pedig azt hitték, „az ártatlanok biztosan győzni fognak a pogányok felett!” A papságtól fanatizált szülők egymással versengve ezrével küldték el gyermekeiket az általuk nem sejtett biztos halálba. (17. o.)

 

A gyermekek keresztes hadjárata természetesen slágertéma, nem maradhat említetlenül egyetlen tankönyvben sem, s valóban nem tartozik a történelem legszívderítőbb fejezetei közé. Ám a drámai kommentár rosszindulatú célzatossága fájó.

 

A kolostorokban a férfi és női szerzetesek buzgón másolták a vallásos tárgyú irodalom mellett az ókori pogány írók műveit is. A legendákat, a szentek életét és cselekedeteit a hívek okulására szánták, mert (!) a valóság merőben mást mutatott: kegyetlenséget, erőszakot, véres háborúkat, nyomort, gyűlölködést. (31. o.)

 

A kegyes irodalomból így lesz a nép mákonya, amelyből mélyeket szippantva az egyszerű nép elviselhette a „sötét” középkort. Természetesen az utóbbi kifejezés sem ismeretlen Walter Mária számára:

 

Ez idáig úgy tudtuk, hogy a korszak a „sötét” jelzőt a virágzó ókori civilizációk utáni kulturális visszaesés miatt kapta, de meglehet, hogy szó szerint vehetjük a kifejezést. Ír paleökológusok (Queen’s University Belfast) ugyanis az ősi fák gyűrűinek vizsgálatából arra következtetnek, hogy 540 körül globális környezeti katasztrófa játszódott le a Földön. (…) Csillagászok szerint 400 és 600 között a Naprendszerben felrobbant egy üstökös, amelynek darabjai a Földet is elérték, erős robbanásokat és a Föld drámai lehűlését okozva. A meteorzápor miatt a légkör porral és gázokkal telítődött, a Nap fénye nehezen érte el a Föld felszínét. (36. o.)

 

Tessék, tehát nemcsak a fejekben, hanem odakinn is sötétség uralkodott. Ez a bekezdés egy 2001-es História-számban megjelent cikken alapul, megfogalmazását már nem a kommunista kultúrpolitika befolyásolta – legalábbis nem közvetlenül. Nem úgy, mint a középkori oktatásról szóló passzust. Lássuk, hogy a szerző mit tartott érdemesnek közölni erről a témáról:

 

Illik szólnunk a diákokról, tanítókról, világi tudósokról is. A nevelésben a testi fenyítés volt a legfőbb eszköz. Azt tartották, hogy „aki szereti gyermekét, az megveri”. Tanulók, tanítók együtt vonultak ki a közeli erdőbe nyír- és mogyorófavesszőt nyesni az iskola számára. A kirándulás ünnepnek számított. (…) A középkorban egy német tanító statisztikát készített működésének 52 „áldásos” évéről. (…) Összesen 2 millió 223 ezer 140 esetben alkalmazott testi fenyítést. A reneszánsz pedagógusai már tiltakoztak a verés ellen, de az nem szűnt meg. A verés „elmélete” kézenfekvő: az alávetettek féken tartásának hatásos eszköze volt, és nemcsak az iskolában; a mindenkor uralmon levő alkalmazta a gyengébbel szemben. A pálca jelkép lett. Használója „hű és engedelmes” alattvalókat kívánt idomítani vele. (36. o.)

 

A verés-narratívához méltó a bűn és büntetés narratívája, amelynek a könyv két bekezdést is szentel:

 

Ebben a felfokozott igazságvágyban a pogány barbarizmus keveredik a keresztény társadalom felfogásával: az szelídséget, megbocsátást hirdetett, így igyekezett enyhíteni a jogi szokásokat. Másrészt pedig jobban kiélezte a jogérzéket, mert a primitív bosszúvágyat a bűn iránti gyűlölettel tetézte.

(…) A szenvedéseket és a halálfélelmet még az örök kárhozat bizonyosságával is növelni akarták. Az igazságszolgáltatást vásári mulatságnak is tartotta. (…) A nép igazságérzete a legkegyetlenebb büntetést is szentesítette. Egyáltalán nem ismerte azokat a fenntartásokat, amelyek ma befolyásolják a bűntettek megítélését: a kételyt, hogy a bűnöző beszámítható-e; hogy a társadalom nem vétkes-e az egyes emberek bűnében; azt az óhajt, hogy a bűnöst inkább javítsák meg. A középkor csak két végletet ismert: a kegyetlen büntetés teljes betöltését vagy pedig a teljes megkegyelmezést. (35. o.)

 

Személyes kedvencem a mai utolsó szemelvény, szerintem nem szükséges hozzá semmilyen kommentár:

 

Az egyház is szabályozta a paraszt életét. Böjtjeivel befolyásolta étkezési szokásait, munkaszünetes napjaival pihenésre, megújulásra kényszerítve a robotolásban kifáradt és saját gazdaságára már alig elég munkaerőt.

 

 

Lépes György mohóságától az öntudatra ébredt polgárságon és az egymást féktelen dühvel irtó nemességen át az élethalálharcot vívó moszkvai nagyfejedelemségig szinte minden oldalon tetten érhetjük a velünk élő szocializmust. A Walter most is forgalomban van, továbbra is mérgezi az elméket. Szemlélete modernebb tankönyvekben is visszaköszön. Lenne mi ellen keresztes hadjáratot hirdetni.

 

14 komment


2010.03.08. 22:43 Molay

4# Röviden a középkori orvoslásról

Hálátlan feladat a középkori orvoslást védelmünkbe venni. Ki tudná kitörölni nemzedékek emlékezetéből a piszkos rongyokba bugyolált leprást, a pestises utolsó hörgéseit, vagy a nagybeteg ágya felett összesú kuruzsló doktorok sunyi ráolvasás-trükkjeit? A középkori mindennapok bármely jelensége előbb kerülhet előnyös megvilágításba, mint a gyógyítás: a boszorkányperbe keveredőt felmenthetik, a nyirkos kolostorok könyvtáraiban a régiek tudása lappanghat, még a sanyarú sorsú parasztok életet is jellemezheti egyfajta bukolikus idill; de a középkori orvosok nem menekülhetnek. Koncepciótlan kísérletezők; néha titokzatos, gyógyfüvekkel felszerelkezett gyógyítók, akik városról városra járnak, s mindenféle képzettség nélkül gyakorolják azt, amit a mesterségüknek neveznek; legrosszabb esetben pedig egyszerűen a hiszékenység és a kétségbeesés vámszedői.

Nemcsak Hollywood és a kort héttérül választó kalandregények nem tudnak szabadulni e jól bevált panelektől. A középkori gyógyítás irodalmát a mai napig befolyásolja az a néhány 19. századi alapmű, amely a fennmaradt orvosi szövegek tartalmát alig vizsgálta, s figyelmét a folkloristákhoz hasonlóan inkább a bűbájokra és ráolvasásokra irányította. Fel sem merült, hogy a kiváló orvostörténészek ne úgy tekintsenek a középkorra, mint a görög-római orvosi elmélet széthullásának utolsó, végsőkig elfajzott állomására.

Nem szólunk most részletesen arról, hogy a herbáriumok gyógynövényeit a mai gyógyszerészek is előszeretettel felhasználják; sem arról, hogy a mindennapi gyógyítás központjaiban, a kolostorokban nem csak az ókori szövegek agyatlan másolása folyt, hanem a szerzetes-orvosok saját tapasztalataikkal ki is egészítették, s a gyakorlatban alkalmazták is elődeik feljegyzéseit. Inkább csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a középkori orvoslás távolról sem primitív, hanem nagyon is összetett és bámulatosan következetes rendszer volt – még ha alapvetően különbözött is attól, amit mi ismerünk.

Az ok, ami miatt nem lehet egy fejlődési egyenes egyik (alantasabb) végén a középkori orvosi gondolkodás helyét kijelölni, míg a másikon a modern kori egészségügyet elhelyezni, nem más, mint a diagnózis természetének gyökeresen eltérő felfogása. A mai doktor mér; megméri szervezetünk egyes tulajdonságait, s az így nyert adatsorból von le következtetéseket. A középkori orvos értelmez; magából a test állapotából következtet a beteg nyavalyájára. Az egészséges szervezetben harmónia uralkodik; ám ha ez a belső egyensúly felbomlik, a test válaszol, s jelzéseit a szent szövegek tanulmányozásához hasonló módon interpretálni kell; így lehet megérteni a kór titkát.

Diszharmóniához vezetett, ha a négy testnedv (vér, nyál, fekete epe, sárga epe) közül legalább egynek az egyensúlya felborult. A gyógymód kézenfekvő volt: a túltengő testnedvet ellensúlyozni kellet. Így ha valakiben megbomlott a nyál (tulajdonságai: hideg és nedves) egyensúlya, a sárga epe tulajdonságainak (meleg és száraz) megfelelő szerekkel kellett az orvosnak betege szenvedéseit enyhítenie. Számos középkori orvosi kézikönyvben megtalálhatjuk a teremtett világ ásványainak, növényeinek, állatainak rendszerét gondosan osztályozva halmazállapot és hőmérséklet szerint.

Mindez Galénosz (Kr. u. 129 – Kr. u. 199) gyakorlatán alapszik, amely ötvözte a korábbi görög orvosi tekintélyek logikán alapuló fenti szemléletét a tapasztalati orvoslással. A középkorban is követték Galénosz elvét: a hagyomány a gyógyítás mesterségének alaprétege, ám ha a gyakorlat ellentmond neki, módosítani kell rajta.

Ezzel az alapelvvel összhangban tehát a középkorban háromféle betegséget különböztettek meg: a test természetes öregedésével járó nyavalyákat; valamilyen hajlam miatt kialakuló kórságokat; s az egyensúly felbomlásából eredő bajokat. Ez a felosztás talán a mai gondolkodásunkba is beilleszthető.

Manapság gyakran vetik a középkori orvosok szemére, hogy bizonyos betegségeknek erkölcsi okokat tulajdonítottak. Anélkül, hogy e vád mélyebb összefüggéseiben elmerülnénk (ezt meghagyjuk a kedves olvasóknak), kedvenc Routledge-es szerzőink nyomában járva cáfolnunk kell a fenti nézetet. A középkori gondolkodók három szinten hozták összefüggésbe a betegségeket és a bűnt, ám ez leginkább teológiát, és nem az orvoslás mindennapi gyakorlatát érintő probléma. A rend kedvéért: az eredendő bűn minden földi szenvedés origója, így a betegségeknek is (1); a kór – legyen az bármilyen – az egyén bűnös életvitelének isteni büntetése (2); egy bizonyos betegség egy bizonyos bűn következménye (3). A mai kritikusok ez utóbbit akár a középkori orvostudomány szemére is vethetnék, ha az valóban orvosi állásfoglalás lenne. Ezzel szemben e ritka esetekben legtöbbször prédikációkról van szó, s az erkölcsi szónoklatok célpontja nem egy-egy személy, hanem egy közösség. Valójában alkalmi képzelettársítások voltak ezek; a leprát például egyszer a köznép élvetegségével, máskor az elharapódzó irigységgel magyarázták.

Megjegyzendő, hogy ahogy a középkori ember a szervezetet (test és lélek) megbonthatatlan egységként tartotta számon, úgy a társadalmat is természetes módon, egy testként szemlélte. Ha egy közösséget testi vagy lelki nyavalya, járvány gyötör, mi sem természetesebb annál, hogy a társadalom morálján kell javítani. Nem szűrjük le a kínálkozó tanulságokat; ezt is kedves olvasóinkra bízzuk.

(Forrás: Stephen J. Harris – Bryon L. Grigsby: Misconceptions about the Middle Ages. Routledge, 2008, 135–150.)

Egyebek:

http://www.ub.uni-bielefeld.de/diglib/kesmark/macerfloridus/book/indexe.html

(Macer Floridus: De viribus herbarum – szép facsimile a késmárki könyvtárból)

 

http://www.strangelove.net/~kieser/Medicine/

(A középkori orvoslásról általában, forrásgyűjtemény)

 

4 komment


2010.03.01. 01:10 Molay

Marxista matiné

 

Generációk történelemszemléletét formálták az Egyszer volt hol nem volt... sorozatnak az emberiség történetét bemutató epizódjai. Az 1978-ban készült mesefilmből gyerekként játszva tettünk magunkévá hasonló tételmondatokat: "A nemesség csak arra gondol, hogy a birtokát és a pénzét szaporítsa. A papság pedig a 11. század végén úgy gondolkozik, mint a nemesség."

Jó nosztalgiázást!

9 komment


2010.02.25. 11:41 Molay

3# Babonás középkor?

Tudatlan, bigott, dogmatikus, fanatikus középkor… Noha minden jelző érdemes a visszautasításra, a mai bejegyzésben legyen elég csak egy: babonás. Az előző posztban már felvázoltuk az elterjedt véleményt, miszerint a középkor nem volt más, mint az antikvitás és a reneszánsz szellemi hegycsúcsai között hosszan elnyújtózó mély katlan. Barbár kor, ahol állandóan barátságtalan köd gomolyog; kétes paraszti mendemondák, baljós hiedelmek ideje.  A régiek tudása takaréklángon, még várni kell, hogy újra fellobbanhasson az európai műveltség tüze.

Mielőtt csapdába esnénk a romantika és a haladáshit által szőtt hálóban, vizsgáljuk meg megint a forrásokat. A meglepő eredmény: a középkori írástudók éppen annyit ostorozták a köznép hiszékenységét, mint a mai megmondó értelmiség a sokaság butaságát.

Nem azt állítjuk, hogy a középkor mentes volt a hiedelmektől. Számtalan középkori babonáról van tudomásunk, csakhogy elsősorban éppen azoknak a kortársaknak a műveiből, akik a leghevesebben kritizálták azokat. Gervase of Tilbury (1150 k.–1228 k.) jegyezte fel, hogy egyes angliai falvakban a közhiedelem szerint teliholdkor farkasemberek jelennek meg; a forrásokat, folyókat, erdőket tündérek és szellemek lakják, az útkereszteződésekben gonosz kísértetek tanyáznak. Ha bizonyos napokon valaki a vérét hullatta, az illető korai halálra számíthatott. Agobard (799 k.–840) lyoni érsek a köznép ostobaságán siránkozik, amely azt hiszi, hogy varázslók befolyásolhatják az időjárást. Burchard von Worms (†1025) szörnyülködve állította össze az Indiculus superstitionumot, az általa ismert hiedelmek jegyzékét. Tours-i Gergely, Rodulfus Glaber és Geoffrey Chaucer a sarlatánok miatt panaszkodik, akik szentek ereklyéinek mondott állati csontokat árusítanak a hiszékeny tömegnek.  Nagyon is beszédes Kopasz Károly nyugati frank király egyik törvénye (872), amely azok ellen kel ki, akik – egyfajta boszorkányszombatként – álmukban Diana istennő éjszakai gyűlésén vettek részt. Csakhogy nem az állítólagos varázslást szankcionálja, hanem azokat bünteti, akik elhiszik, hogy valaki boszorkány. Mi sem állhat távolabb tehát a 16–17. század boszorkányhisztériájától.

Nem újdonság: az irracionalitás mindig is az élet része volt. A kérdés természetesen nem más, mint hogy a szóban forgó társadalom mit fogad el irracionálisnak. Megítélhetjük a középkori szellemet a mi fogalmaink szerint? Létezik-e az egyetlen Igazság, amely alapján mindentudó bölcs tanító bácsiként szelíden megsimogathatjuk rakoncátlankodó elődeink buksiját? Az, amit babonának minősítünk, valójában csak az éppen érvényesnek gondolt emberi tudás által megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan. Másfelől: mai gondolkodásunk távolról sem mentes attól, amit akár kritikátlan bálványimádásnak is minősíthetnénk; ugyan ki merné babonásnak nevezni mondjuk Benjamin Franklint, a felvilágosodás üdvtörténetének egyik központi figuráját, csak mert eret vágatott magát egy olyan korban, amikor ez az orvosai szerint helyénvaló volt?

Arról meg szükségtelen is szólni, hogy a haladó nyugat öntudatos állampolgárai éppolyan magabiztossággal tulajdonítanak természetfeletti jelentést véletlenszerű eseményeknek, s éppen annyira szokásunk racionálisan nem megmagyarázható jelenségekben hinni, mint a középkor, vagy éppen az ókor emberének. A felmérések szerint az amerikaiak többsége hisz a lélekvándorlásban, a szellemekben, az ufókban, vagy a hatodik érzékben. Az asztrológia alighanem népszerűbb, mint a középkorban bármikor. Az emberi természet nem változik. Miért éppen a középkornak jutott a lenéző „babonás” jelző?

(Részletek: Stephen J. Harris – Bryon L. Grigsby: Misconceptions about the Middle Ages. Routledge, 2008, 117-123.)

13 komment


2010.02.18. 14:44 Molay

2# Lapos vagy gömbölyű?

A második poszt egy újabb közismert tévhittel számol le. Azt a mítoszt kell ma tisztább fénynél megszemlélnünk, amely a középkori tudomány elmaradottságának, „sötétségének” legismertebb szimbóluma; a középkori ember görcsös ragaszkodását ahhoz, hogy a Föld márpedig lapos. Természetesen éppen az ellenkezője igaz.

Már az ókori görögök is… Igen, tudjuk, hogy Arisztotelész, Püthagorasz, Parmenidész, Platón, Eukleidész, Arkhimédész mind-mind úgy gondolták, hogy a Föld gömbölyű. Azt szokás gondolni, hogy az antikvitás fényes évszázadai után Európa sötétségbe burkolózott, a jónépet a babonák, a műveltebbeket pedig az egyház dogmái béklyózták meg. Aztán egyszer csak hirtelen a legokosabbak felvették az ókor végén elejtett fonalat, és a reneszánsszal felvirradt egy új, boldogabb kor hajnala. A fejlődés azóta is megállíthatatlan.

A történeti források vallomása azonban felülírja a makacsul berögzült hiedelmeket. A középkor legtekintélyesebb szerzői, az egyházatyák közül senki sem vonja kétségbe Arisztotelész nézeteit a Föld alakjáról. Mivel az üdvözülés szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a Föld lapos-e (mint a Biblia írja), vagy gömbölyű, ezért Szent Ágoston megbízott a görög filozófusok véleményében. Szent Ambrus, Nyssai Szent Gergely, Órigenész, Aranyszájú Szent János, Damaszkuszi Szent János és Beda Venerabilis szintén gömb alakú Földről beszélnek, csakúgy, mint később olyan nem jelentéktelen szerzők, mint Robert Grosseteste, Aquinói Szent Tamás vagy Roger Bacon.

Persze egyikük sem volt igazi szakértő, hol egy csillagász, aki sok babonással szemben megbízhatóan képviseli a középkori tudományosságot? Az asztronómia egyetemi tantárgy volt, így joggal tartott számot egyetemi tankönyvre is, amely egy angol tudós, Johannes de Sacrobosco (angolul John of Holywood, 13. sz. első fele) nevéhez fűződik. A munka a 16. századig a legfontosabb felsőoktatási kézikönyv maradt. Nemcsak a Föld-központúságban követi a ptolemaioszi világképet, de abban is, hogy bolygónkat gömb alakúnak írja le. Egy 15. századi kézirat kis gömbként jellemzi a Földet, amelyet épp úgy ölel körbe a mennyei szféra, mint a tojás fehér része a sárgáját. A középkor csillagászati eszközeinek, az asztrolábiumoknak a felépítése mind arra utal, hogy fel sem merült, hogy a Föld lapos is lehet.

A gömb vonzása az államelméletben is tetten érhető: a királyi országalma, amely Isten mennyei birodalmával szemben az uralkodó földi királyságát jelképezi, nem véletlenül nem tányér alakú.

Honnan származik tehát a mítosz? Valójában a latin nyelv tisztaságára olyan kényes humanisták engedték ki a szellemet a palackból a reneszánsz idején, amikor újra felfedezték Lactantiust (265–345), az ókeresztény egyházi írót, aki alig bírt szellemi befolyással a középkor évszázadaiban – különösen csillagászati kérdésekben. Az eretnekként számon tartott „keresztény Ciceró” viszont megrögzötten hitte, hogy a Föld lapos. Annyira nagy hatással volt a 16. század elején, hogy Kopernikusz kifejezetten rajta élcelődve utasította el a régi világképet. Így talált utat Lactantius a 19. századi tudománytörténet kánonjába, amely démonizálta a vallás szerepét, s írásai így váltak indokká az egész középkori művelődés lesajnálására.

Lactantiushoz hasonlóan a görög Cosmas Indicopleustes (6. sz.) is szó szerint vette a Biblia szavait a Föld alakjáról, ám a 9. században a konstantinápolyi pátriárka eretneknek minősítette műveit. Mindössze három görög nyelvű kézirata maradt fenn, amit csak 1706-ban fordítottak latinra, tehát csak ekkor válhatott széles körben ismertté nyugaton. A középkori gondolkodást semmilyen módon sem befolyásolhatta.

Mint láthattuk, itt szó sincs arról, hogy a tudományos haladást a hit „retrográd” erői tartották volna vissza. Valójában a 19. századi pozitivizmus mítoszképzésével állunk szemben, amely élet-halál harcként tekintett az egyház és a tudomány konfliktusára, s célkitűzésével ellentétben a források alapos megismerése helyett inkább a koncepciót választotta. Arról pedig, hogy miért nem sikerült kigyomlálni ezt az ósdi legendát még a tudományos közéletből sem, a következő bejegyzésben lesz szó.

(További olvasmány: J.B. Russell: Inventing the Flat Earth. Praeger Publishers, Westpark, CT. 1991

http://www.biblicalcreation.org.uk/educational_issues/bcs105.html)

 

30 komment


2010.02.18. 11:00 Molay

1# Az erényöv

Azt mondják, nem volt kísértőbb rémálma a Szentföldre induló keresztes lovagnak, mint az otthonmaradt hitves hűtlensége. Vitézünk talán évekig aprította a pogány szaracénokat a sivatag homokjában, de addig is, valahogyan gondoskodnia kellett magára hagyott hitvese jó erkölcseiről. Valóban csak a mindenki által jól ismert kíméletlen eszköz, a férfiúi elnyomás szimbóluma enyhíthette az aggódó nemes úr szorongását?

Alig van makacsabb tévhit a középkorról, mint az asszonya vágyait kulcsra záró lovag hírhedt segítőtársa, az erényöv. Alig néhány évtizede még komoly tudósok cikkeztek az erényöv elterjedtségéről, amit állítólag a felszarvazástól rettegő keresztesek hoztak magukkal a barbár keletről a még barbárabb nyugatra. Maradtak is fenn szép számban Európa múzeumaiban, lehetett őket mutogatni a múlt aberrációin szívesen borzongó bámész népnek.

Csakhogy 1996-ban a British Museumból eltávolítottak egy erényövet, ami lavinát indított el: mára nem maradt olyan szerkezet, amelyről ne merült volna fel, vagy ne bizonyosodott volna be, hogy 19. századi hamisítvány. Létezik ugyan két valóban középkori eredetű műremek, ám ezeket újabban kutyanyakörveknek tartják.

Tárgyi bizonyítékaink tehát nem mondhatóak megbízhatónak, lássuk inkább, hogy hogyan honosodott meg az erényöv legendája. Az öv léte mellett kardoskodó kutatók maguk sem a múzeumok poros tárgyaira, hanem irodalmi forrásokra hivatkoztak. Az első mű, ahol az olvasók hallhatnak róla, Marie de France Guigemar (12. sz. vége) című költeménye, ahol a főszereplő szerelmi zálogként ajándékozza szeretőjének az övet, s maga is vállalja viseletét; ugyanakkor a hölgy féltékeny férje szinte minden eszközt bevet, hogy megvédje nejét a hódolóktól, kivéve azt, aminek a legkézenfekvőbbnek kéne lennie: az erényövet.

A fantáziadús olvasók a szóban forgó eszköz további nyomait fedezhetik fel Guillaume de Machaut művében, a Le Voir Ditben (1362-1365), ahol a nemesasszony egy kis aranykulcsot ajándékoz szeretőjének szerelme allegorikus zálogául. A szíve vagy a tisztessége kulcsa?

A 15. század elejéről származik az első komoly bizonyíték az öv létezésére, meglepő módon egy hadászati felszerelésekről szóló enciklopédiában (Conrad Kyeser: Bellifortis, 1405). A szakkönyv szerint a firenzei asszonyok viselete volt, de ők is csak akkor húzták magukra, ha a várost ostrom alá vették – érthető okokból. Természetesen a kulcs felett ők rendelkeztek.

A 16. századtól megszaporodnak az erényöveket felvonultató gáláns és kevésbé gáláns történetek (Rebelais, Pierre de Bourdeille), de reneszánsz szerzőik kezében sem más, mint a felszarvazott férj irodalmi toposzának rögzült kellékei. Deviancia, és nem elterjedt szokás.

Az erényöv tehát teljességgel hiányzik a középkori orvosi, teológiai szövegekből, akárcsak a történetírók műveiből. A fenti példákon kívül a szépirodalomban sem találjuk nyomát. Nehezen hihető, hogy pl. Chaucer ne tűzte volna tollhegyre, ha valóban elterjedt gyakorlat volt.

Annál gyakrabban feltűnik a ráció fénykorában, a 19. században. A szenvedéllyel és rejtélyes erotikával átitatott középkorkép iránti romantikus rajongás életre hívta az erényöv legendáját, ami nagyon termékenynek bizonyult az elfojtásokkal birkózó „erényes” században, különösen a viktoriánus Angliában. A 21. században sem csitult az érdeklődés, az erényöv mindig kéznél van, ha a középkort „sötétnek” kell bélyegezni, noha sokkal kevésbé volt ismert és társadalmilag elfogadott, mint bármely manapság divatos extrém szexuális szokás.

 

(További részletek: Albrecht Classen: The Medieval Chastity Belt: A Myth-Making Process. New York, Palgrave Macmillan, 2007; Stephen J. Harris – Bryon L. Grigsby: Misconceptions about the Middle Ages. Routledge, 2008, 254-261.

http://muse.jhu.edu/journals/journal_of_english_and_germanic_philology/v108/108.1.bornholdt.html)

 

11 komment