Lehet arról vitázni, hogy könnyebben megismerjük-e a történelmet, ha azt hosszú-hosszú korszakokra osztjuk fel, s ha igen, milyen szempontok alapján jelölhetjük ki a határokat; az mindenesetre bizonyos, hogy annak az ezer évnek a kezdetén élők, amit egyszerűen csak európai középkornak nevezünk, alig ismertek volna rá a kontinensre az 1500-as években.

Talán nincs olyan árulkodó bizonyítéka a középkorról bennünk élő mozdulattalan képnek, mint az állítólagos walesi király, Arthur, aki – ha valóban létezett – a római birodalom végnapjaiban bukkant fel, hogy megvédje britjeit a Britannia provinciát fenyegető angolszászoktól. A filmek, musicalek, képregények Arthurja azonban egyértelműen a 12. századi lovagi ideál megtestesítője. Otthona valójában aligha lehetett egy normann stílusú kővár csipkézett tetejű lakótornya, s lovagi vértezet sem csilloghatott rajta, ha csatába ment: a kelta uralkodó trónja inkább egy tágas facsarnokban volt felállítva, s fegyverei is inkább az 5–6. század kezdetlegesebb színvonalán állhattak. Ünnepélyes lovagi tornákon sorompóba lépő címeres vitézekről pedig végképp nem beszélhetünk a 12. század előtt.

Ám nincs miért szégyenkezni, hiszen az általunk ismert Arthur nem sokban különbözik attól, amelyet a virágzó középkor lovagi költői megteremtettek, s a következő évszázadokban fokozatosan kikerekítettek. Két egymással alig érintkező úton kell tehát elindulnunk, ha meg akarjuk fejteni Arthurt: a gyér történeti források (s talán a walesi folklór) nehezen kivehető ösvényén, a történeti Arthur nyomában; s a lovagregény-irodalom jóval szélesebb, kényelmesebb útján, az irodalmi Arthurt követve.

Köztudott, hogy a korai középkor nem tartozik a forrásokban leggazdagabb korszakok közé. Különösen nehéz helyzetben vannak azok, akik a Brit-szigetek 5. századi történetében szeretnének elmélyedni. Kortársak, illetve az eseményekhez időben közel álló utókor történeti érdeklődésű szerzői (pl. Sidonius Apollinaris, Cassiodorus, Jordanes, Tours-i Gergely) csak mellékesen foglalkoznak Britanniával. A fenti történetírók egyaránt megemlékeznek egy lehetséges Arthur-jelöltről, az 5. század egyetlen név szerint is ismert brit királyáról, Riothamusról, aki a rómaiak szövetségese volt, s 470 körül Galliában harcolt a gótok ellen. Az első kifejezetten a sziget sorsát tárgyaló munka a brit Gildas (500k.–570) műve (De excidio et conquestu Britanniae), amelyben egy bizonyos – neve alapján alighanem római – Aurelius Ambrosiusról olvashatunk, aki a rejtélyes Mons Badonicus melletti csatában (500k.) megállította az angolszász hódítókat. Ő a leginkább ismert Arthur-előzmény, ám olyan elmélet is létezik, amely szerint személye azonos Riothamuséval. Ennyi az, amit a közvetlen utókortól, az írott forrásokból megtudhatunk.

Csupán szűk fél évezred múlva, egy 10. századi walesi szerzetesnek, Nenniusnak tulajdonított munkában (Historia Brittonum) bukkan fel először az Arthur név – igaz, az újabb kutatások szerint a szöveghagyomány a 9. századra megy vissza. Az 56. fejezetben értesülhetünk Arthur tizenkét szászok ellen vívott győztes csatájáról – köztük az immár neki tulajdonított Badon hegyi győzelemről – és e nem túl megbízható műben találkozhatunk először a későbbi irodalom Merlinjével is – mi sem jellemzőbb a Historia Brittonum zavarosságára, hogy Aurelius Ambrosiusnak hívják a látnokot. Szoros kapcsolatban vannak Nennius históriájával azok a legkésőbb 10. századi walesi évkönyvek (Annales Cambriae), amelynek két Arthurra vonatkozó bejegyzését (516: Mons Badonicus, 537: Arthur halála a camlanni csatában) régebben a kelta király létezésének megdönthetetlen bizonyítékaként tartották számon, ám manapság a 10. században már sarjadó Arthur-mítosz hatásának, így kortárs betoldásnak tekintik őket.

Maradnak tehát a hagiográfiai művek és a walesi népmondák – mindkét esetben nehéz a datálás, az utóbbiban szinte kilátástalan, nem utolsó sorban azért, mert kézirataik a késői középkorból származnak. Azon művek, amelyekről feltételezhető, hogy megelőzték az irodalmi Arthur igazi születését, vagyis Geoffrey of Monmouth Historia regum Britanniae című fiktív gestáját (1136k.), nem tartalmaznak érdemi információt a történelmi Arthurról. Kivételt képez talán a Legenda Sancti Goeznovei, amelynek bevezető része túlzó elemeket nélkülöző, hiteles történeti forrás benyomását keltve emlékezik meg Arthurról, s Gildast követi az 5–6. századi Britannia politikai viszonyainak lefestésekor. A legenda állítólag 1019-ben keletkezett, de ezt a korai dátumot csupán a kutatás kis része fogadja el. Nagyobb az egyetértés a Culhwch és Olwen című walesi népmese régiségét illetően, amelyet nyelvészeti bizonyítékok alapján valószínűleg 1100 körül jegyeztek le (a kéziratok itt is 14–15. századiak), s így megelőzi Geoffrey of Monmouth gestáját. Arthur nem kulcsfigura a történetben, alakja inkább passzív, vitézei a főszereplők, akárcsak a későbbi lovagregényekben; történeti forrásként nem értékes.

És itt már az irodalmi Arthur nyomába kell, hogy szegődjünk, amit a poszt folytatásában meg is teszünk.