A mai, elkésett bejegyzés Ridley Scottnak köszönhető, hirtelen felindulásból írom. A forgatókönyvet középkori tárgyú alkotásaiból tervszerűen kispóroló rendező legutóbbi filmjében (Robin Hood) első pillantásra nem a mindenki számára ismerős gáláns erdei anarchistát állítja elénk, hanem Robin Longstride-ot, egy korai szabadelvűt, aki egymaga hozza tető alá a Magna Chartát. Sajnos Ridley Scott története most sem nevezhető csavarosnak: miért is vesződne a cselekménnyel, a szereplők jellemének időigényes árnyalásával, amikor célja mintha csupán a középkori világról a tömegekben élő mozdulatlan, jobb esetben csak hiányos, rosszabb esetben torz kép igazolása lenne; ehhez pedig elegendőnek látszik feleleveníteni néhány közhelyes „középkori” narratívát: elnyomó király (egész karaktere gyanúsan azonos a Gladiátor Commodusáéval), kapzsi és szemforgató egyház, éhező parasztok, értelmetlen, véres csaták; e jelenségek már önmagukban biztosítják a konfliktust; néhány látványos díszlet, és a közönség már zabálja is – nem, ezúttal nem a nyílt osztályharcot, csupán a haladás és a maradi erők összecsapását.

Mivel a filmrendezőktől aligha várhatunk el történészi felkészültséget, eltekinthetnék a progresszív szemléletű alkotás bakijainak tételes felsorolásától. Néhányról azért röviden: Scottnak gondot okozott, hogy hogyan oldja meg az angol és a francia királyi család tagjainak párbeszédeit. Nem fordulhatott volna elő olyan jelenet a filmben, ahol a francia király felajánlja a vélhetően normann Sir Godfrey-nek, hogy folytassák a társalgást angolul, ha tudja, hogy a 12. század végén az angliai udvar és a nagyrészt normann származású elit anyanyelve francia volt. Ennél jóval durvább erőszaktételnek minősíthető az angliai invázióra irányuló francia cselszövés. A filmben magát kagylóevéssel kitüntető II. Fülöp francia király egész élete azzal telt, hogy a zsebkendőnyi ellenőrzése alatt lévő területet (többek között) az angol király franciaországi birtokaival, Normandiával, Anjouval, Aquitániával gyarapítsa. Ez nagyrészt sikerült is neki, ám ehhez szüntelenül a kontinensen kellett hadakoznia; a filmbeli partraszállásnak aligha lett volna realitása, noha 1213-ban pápai engedélyt kapott a kiközösített Földnélküli János elmozdítására. Tengeri ütközetre is sor került, az angolok még a kontinens partjainál, Damme-nál megsemmisítették a francia flottát. Az utóbbi példa csak annyit bizonyít, hogy egy tömegjelenet kedvéért érdemes átírni az amúgy izgalmas és egyedi helyzetekben bővelkedő történelmet, és egy unalmas klisével helyettesíteni azt (pl. az invázió jellemzően modern sablonjával, amely nem véletlenül idézi a Ryan közlegény megmentését).

És végül a legszebb: Ridley Scott bizonyára úgy gondolta, hogy átvágja a történelmi filmek gordiuszi csomóját, és – az esetleges politikai üzenet mellett – úgy közvetít társadalom és jogtörténeti ismereteket, hogy közben nem alszunk el. Valóban, nem a Magna Charta kivívása a Robin Hood legunalmasabb része. Mégis, valahogy mindent sikerült összemosni, és valószínűtlenné tenni. Van e hiteltelenebb a Robint fiává fogadó bárónál, aki könnyes szemmel számol be az íjász édesapjáról, aki – mint mondja – látnok volt, egy új világ prófétája, s vagyoni-jogi egyenlőséget hirdetett mindenkinek? Még a jobbágyaival harmóniában élő, s gazdaságát gondosan igazgató Loxley-ról is nehéz feltételezni, hogy meghatották volna a kommunisztikus eszmék. (Sőt, talán róla nehéz csak igazán. Főleg miután néhány másodperccel azelőtt az állam mint test nem éppen forradalmi teóriáját hangoztatta.) Pár filmkocka és Robin már János királytól követeli, hogy kiváltságlevélben biztosítsa minden angol ember számára az egyenlőséget, amelybe a zendülő báróktól tartó uralkodó bele is egyezik. Az egymásra következő két jelenet félrevezető: azt próbálja elhitetni, hogy a királyi önkény miatt lázadó elégedetlen nemesség szándékai egy tőről fakadtak volna a kommunizmust vizionáló idősebb Longstride utópiájával. Arról nem is beszélve, hogy a privilégium nem etnikai, hanem jogi kategóriát említ: a szabad emberekre vonatkozik. (Nullus liber homo capiatur, vel imprisonetur, aut disseisiatur, aut utlagetur, aut exuletur, aut aliquo modo destruatur, nec super eum ibimus, nec super eum mittemus, nisi per legale judicium parium suorum vel per legem terre.) Megint más kérdés, hogy a rendelkezések túlnyomó többsége a kiváltságlevelet kikényszerítő bárókat érintette.

Az egyháziakon nem csattan az ostor jobban, mint más középkori témájú filmekben, erre kár is szót vesztegetni. Az egyedüli szerethető figura Tuck barát, aki azért választotta hivatását, hogy zavartalanul hódolhasson szenvedélyeinek, a méhészetnek és az alkoholnak. Szerepük amúgy a kíméletlen adószedésre korlátozódik, bár pl. a Magna Charta megszületésénél is ott bábáskodtak, s rögtön az első pont az ő szabadságaikat rögzíti.

Ridley Scott Robin Hoodja tehát még nem a tolvajok fejedelme, az amerikai sajtóban a birtokosok kiváltságait őrző konzervatív tea partiertől (vagyis a vagyonosok irreális adóztatása, a korábbi kiváltságok önkényes megsértése és az állami túlgondoskodás ellen fellépők – célzás a bostoni teadélutánra) az ősszocialistáig mindenféle jelzővel illették már. Én ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy a film utolsó percei mindent elárulnak; az eszméiben csalódott és törvényen kívül helyezett hős az erdőben létrehozza a „tökéletes”, állam nélküli társadalmat, amelynek idilli anarchiája várhatóan továbbra sem veszt majd babonázó erejéből.